Én a házasság mellett tettem le a voksom

Elhatározásom, hogy a "házasság nagykövete" leszek, nem csak azért született, mert egy sikeres párkapcsolat van mögöttem, hiszen túl vagyok egy válással végződött köteléken is.

Miért állok én a házasság mellett?

Először is, akik már átélték tudják, hogy milyen szép egy esküvő. mennyire jó megosztani barátokkal, ismerősökkel a boldogságunkat. Még ha nem is világraszóló lakodalommal zárul, csak egy pár fős ebéddel, akkor sem pótolható mással a boldog, felemelő érzés, az ünnepélyes légkör, aminek részesei vagyunk. A lázas készülődés, szervezés, a ruha kiválasztása, mind kellemes, izgalmas elfoglaltság. Persze főleg a hölgyeknek. Az esküvő után pedig, ország és világ láthatja, hogy mi összetartozunk, összekötöttük az életünket, együtt fogjuk ezután tölteni a mindennapjainkat, közösen döntünk mindenben. Kimondva, kimondatlanul is egy fajta biztonság vesz körül minket. Rajtam kívül, valószínűleg sokan vannak még, akik büszkén, örömmel mutatják be férjükként a párjukat. Teljesen más, mint azt mondani a bemutatkozáskor, hogy az élettársam vagy a kedvesem. A házassági köteléknek üzenete van, még pedig az, hogy a döntésünk, elköteleződésünk végleges, vagyis, együtt kívánjuk leélni az életünket. Persze ezt az időszakot általában a másik teljes elfogadása jellemzi. Az összetartozást még a "LILA KÖD", szerelem veszi körül.

De mi van akkor, ha a "LILA KÖD" felszáll?

Amikor a "LILA KÖD" felszáll

Mi a tapasztalat? Mi jön a szerelem elmúlásával?

Milyen csapdába esnek azok, akik úgy gondolják, hogy a házasság magától működik?

Szürke hétköznapok váltják egymást. Már nem törekednek a házas felek arra, hogy egymás kedvében járjanak. Megszokottá válik a másik jelenléte, kiszámíthatóak a reakciók, sőt a kérdéseinkre jövő válaszait is előre tudjuk már a párunknak. Semmi izgalom, kényelmesen hátradőlnek a felek, úgy gondolják, hogy nem történhet semmi, mert a párjuk örök hűséget fogadott és ez már így lesz, amíg világ a világ. Nem akarnak tetszeni a másiknak, elfelejtenek csinosan öltözködni, esetleg a hízásra hajlamosak még fel is szednek pár kilót....

Nem figyelnek magukra, de a másikra sem. Ezen az állapoton még ronthat a pénztelenség, a munkanélküliség, sőt a gyermekvállalás is.

Sokan felkapják a fejüket most a gyermekvállalás, mint negatív erőre. Igen, lehetséges, hogy a férj a gyermekre féltékeny lesz, mert úgy érzi, hogy a feleségének minden figyelme csak a picire irányul. De láttam már olyan családot is, ahol a feleség élte meg nagyon rosszul azt, hogy a kamasz fiú minden problémáját az édesapjával beszélte meg.

Persze "LILA KÖD" oszlató lehet az is, amikor a családtagok, anyós, após, testvérek vannak túlzó befolyással a pár egyik felére.

A házasság addig jó mederben terelgetett egysége kezd felbomlani, majd egyre rosszabbá válik a helyzet, amikor a nézeteltérések vitákba torkollanak, állandósulnak, mindennapivá válnak a veszekedések. Már egyik fél sem érzi, hogy a kialakult helyzetért mind a ketten felelősek, csak a másikat okolják.

Ez pedig váláshoz vezethet....

Vajon van recept a jó párválasztásra?

Úgy gondolom, hogy olyan tanács, amit mindenki maradéktalanul elfogadna, nem létezik.

Biztosan sokan kaptak édesanyjuktól, nagymamájuktól, ismerősöktől tippeket arra, hogy mi az, amit érdemes szem előtt tartani, ha szeretnék összekötni az életüket valakivel.

Én is kaptam ilyen intelmeket. Például azt, hogy olyan fiút válasszak, aki jobban szeret engem, mint én őt. Magyarázatot is kaptam hozzá, mi szerint a nő, mindig sokkal jobban tud alkalmazkodni, mint a férfi. Mi is a baj ezzel?

Először is, egy idő után lehet, hogy sok lesz nekem a férfi, akkorra már túlzónak érezhető, ragaszkodása.

Másodszor, ha mindig én alkalmazkodok jobban, akkor egy idő után ebbe belefáradhatok.

Itt a másik tanács, ami szerint, azzal az emberrel tudsz majd hosszútávon együtt maradni, akivel tudsz mindenről beszélgetni, van közös témátok.

És ezzel mi a baj? Lehet, hogy nagyon jókat beszélgetünk, de vonzalom nincs közöttünk. Bizony találkoztam ezzel a problémával, nem is volt sokáig tartó a kapcsolatunk. Erre már azt is mondták, hogy ha együtt éltünk volna, hosszabb időn keresztül, a vonzalom is megjött volna.

Kérdezem én: ki az, aki ilyen alapokra épít egy kapcsolatot? Nem hiszem, hogy jellemző alaptétel lenne a párválasztásban. Pedig fontos, nagyon is lényeges, hogy tudjunk egymással beszélgetni, legyen közös érdeklődésünk, hobbink, amit együtt csinálunk. De ugyan ilyen fontos, hogy vonzódjunk is egymáshoz.

A már említett "LILA KÖD", a szerelem, csak nehezít a felismeréseken, néha meg is akadályozza, hogy tisztán lássunk, észrevegyük, felismerjük a másik hibáit, erényeit, egyáltalán sikerüljön megismerni a társunkat. Azon kívül a jó tanácsok hasznát az egyénenként érvényben lévő más és más értékrendek befolyásolhatják.

Vagyis, nincs tuti tipp, amit bárki használhatna a párválasztásban.

Néma gyereknek az anyja sem érti a szavát

Ugye ismerős mindenkinek a fenti állítás?

Bizony nagyon igaz ez az élet minden szakaszában és területén, így a párkapcsolatban is. Milyen hibába esnek gyakran a párkapcsolatban élők?

Például: nem mondják el, hogy mit szeretnének. Úgy gondolják, hogy ha kérik azt, amire vágynak, az már nem lesz olyan hatással rájuk mintha a másik fél magától tenné meg, kérés nélkül. Úgy hiszik, igazán tudhatná, kitalálhatná már ennyi idő után a párjuk még a gondolatukat is.

Vagy nem beszélik meg az apró, kis nézeteltéréseket, amiknek, mint tudjuk az a rossz tulajdonságuk, hogy idővel felduzzadnak, nagyra nőnek. Ebben viszont nem csak a megbeszélés hiánya játszik szerepet, hanem az is, hogy a megbántott fél magában zsörtölődik, dühöng, így görgeti tovább a konfliktust, egyedül, magával beszéli ki a sérelmét és ezzel gyakran olyan hibába esik, hogy olyan dolgokat is beleképzel ebbe a problémába, amik meg sem történtek, illetve el sem hangoztak. Egy idő elteltével pedig mind ezt megtörténtnek könyveli el. Persze a feszültség eközben egyre csak nő közöttük.

De sokszor megtörténik az is, hogy a sértést, megbántást okozó nincs is tisztában azzal, hogy fájdalmat okozott akaratlanul azzal, amit épp mondott, csinált, vagy éppen elfelejtett megcsinálni a másiknak.

Mennyire van szükség arra, hogy megbeszéljék? NAGYON!!!!!

A kommunikáció lételeme a jó párkapcsolatnak!

Nem csak a terveinket, a gyermekneveléssel kapcsolatos elveinket kell megbeszélni, ugyan ilyen fontos közölni a másikkal a vele támasztott igényeinket, elvárásainkat is.

Még egy dolog, amit nagyon kevesen tartanak be, a konfliktusokat, sérelmeket napi szinten, lehetőleg azonnal ki kell beszélni!

Csak a hibákat látom a másikban

Van egy olyan sejtésem, hogy a fenti cím ismerősen cseng sokaknak, többek között nekem sem ismeretlen. Átélte már sok ember, hogy hiába is akart mást, csak a hibákat látta a párjában. De vajon hányan gondolták végig, hogy bizony nem így kezdődött? Évekig boldogan, egymást megértve teltek a napok, hetek, hónapok! De akkor mi változott? Mi az ok, vagy okok, hogy most másként látjuk?

Azt hiszem, ha valaki felismeri, hogy szükség van a visszatekintésre és ezzel együtt az önvizsgálatra is, az már egy nagy pozitívum, amiben már benne lehet a változásra való hajlandóság is.

Soha nem csak az egyik fél a hibás abban, ha rossz irányba tart egy kapcsolat. Ha nem sikerül idejében fordítani ezen, akkor elkezdenek a felek kifele kacsingatni ebből a kapcsolatból, hiszen mindenki megértésre, szeretetre vágyik, és úgy gondolja, hogy másutt megkapja azt. Igen, ideig-óráig, de ha nem dolgozik a következő kapcsolatban sem azon, hogy a másiknak is jó legyen, nap mint nap, akkor a következő kapcsolat is ugyan olyan véget ér majd.

Csak akkor lehet visszafordítani jó irányba a házasságot, ha mind a két fél mutat hajlandóságot a változásra, a változtatásra. Ha ez a feltétel teljesül, akkor indulhat az a folyamat, ami ugyan nem varázsütésre, de visszahozza jószerével a kezdeti ideális állapotot, még esetleg a "LILA KÖD" is visszakúszhat a kapcsolatra, hogy jótékonyan betakarja.

Ám ehhez nagyon sokat kell tenni egymásért, és azért, hogy kiegyensúlyozott, szerető párkapcsolat alakuljon ki ismét. Igenis eljöhet újra az idő, amikor megint felnéznek a másikra, tisztelik egymást és már nem a rosszat látják vagy keresik a másikban.

Ezért kell már a kezdetektől, folyamatosan tenni minden nap a másikért, a kapcsolatért.

Miért érdemes tanácsadót felkeresni?

Ha egy pár eljut arra a pontra, hogy úgy érzik már szinte mindent megpróbáltak, kipróbáltak, de a helyzet nem változott a kapcsolatukban, tanácsos felkeresni egy szakembert. Az erre szakosodott segítő birtokában van egy fajta tudásnak, amit ha átad a párnak, jó eséllyel rendbe hozhatják az elromlott viszonyukat.

Ez a harmadik személy kívülállóként, érzelem mentesen látja, a két ember viselkedését, reakcióját, így objektíven értékeli azt. Rendelkezik továbbá olyan technikákkal, amelyeket ha elsajátítanak a párok, lépéseket tehetnek egymás felé, a kapcsolat javítása felé. Valamint, nem először találkozik az esetek többségével, számtalan tapasztalás van mögötte.

Nagyon fontos, hogy mind a ketten keressék fel a tanácsadót és az is, hogy őszintén beszéljenek vele.

Sokan úgy érzik, hogy a magánügyük nem tartozik idegenre, nehezen nyílnak meg egy olyan harmadik személy előtt, akit nem ismernek. Ezért sokszor inkább az ismerősök, rokonok segítségét, tanácsát kérik. Sok esetben aztán rá kell döbbenniük, hogy a megkérdezett rokon, barát, ismerős esetleg nem is pártatlan, ennél fogva olyan tanácsot ad, ami nem viszi előre a kapcsolatukat.

Ha úgy döntöttek, hogy szeretnék visszafordítani a kisiklott kapcsolatukat, mindenképpen érdemes a segítségnyújtást szakemberre bízni.

Miért kellene épp engem párkapcsolati segítőjének választani?

- Először is a legfontosabbért: rendelkezem egy fajta tudással, gyakorlatban használható technikákkal, amikkel segíteni tudok.

- A bölcsességemért, ami már fiatal koromban is megvolt, csak fejlődött, mélyült az idők folyamán.

- Az éles látásomért, amivel a rejtett dolgokat is észreveszem.

- A jól hallgatni tudásomért, fontos nagyon, hiszen kevesen tudják a másikat bírálat és előítélet nélkül meghallgatni. Pedig ebben a munkában elengedhetetlen követelmény.

- Azért is, mert van egy olyan tulajdonságom, hogy a rosszban is meglátom a jót és a legrosszabból is tudok pozitív dolgokat elővarázsolni.

- Válasszon engem a hitemért, ami nagyon erős abban, hogy lehet egymás mellett élni békében és boldogan.

- A lelkesedésemért, amivel végzem a munkámat.

- Az emberszeretetemért, amivel végtelen megértéssel, türelemmel fordulok mindenki felé.

- És végül azért, mert én is esendő ember vagyok, hibákkal, mint akárki más, nem vagyok tökéletes, hiszen tökéletes ember nincs.

Biztos, hogy jól szereted a párodat?

Gyakran elhangzó panasz, hogy a társam már nem szeret, nem figyel rám, nem kedveskedik nekem és egyáltalán nem is beszélget velem. Pedig én mindent megteszek, hogy neki jó legyen.

A férfiak gyakran virággal kedveskednek, bonbont vesznek, vagy egész egyszerűen úgy gondolják, hogy mindent megtesznek azzal, hogy előteremtik az anyagiakat a család számára. És hogy mindenre jusson, bizony van, hogy napi 10-12 órát is dolgoznak.

A nők ez alatt vezetik a háztartást, főznek, mosnak, takarítanak, bevásárolnak, ellátják a gyerekeket és persze az is természetes, hogy a vacsorát a párjuk elé teszik, amikor hazaér. Sőt ehhez még gyakran munkahely is társul, ahol szintén helytállnak.

Kedves Olvasó, tudom, hogy volna még pár dolog, amit hozzáadna ehhez, de nem az a célom, hogy licitáljunk a feladatokat illetően, hiszen órákig tehetnénk. Sokkal inkább azt szeretném, ha mindenki, akiben felmerült már ez az adok-kapok arányának kérdése, elgondolkodna azon, hogy vajon ennyi feladat ellátása közben -amit, ugye néha már teherként élünk meg-, fordítunk-e elég figyelmet a másikra? Jut-e idő egymásra? Biztos, hogy a másik is úgy értékeli ezt az önfeláldozást, ahogy én?

Mikor volt szó utoljára arról, hogy ki hogyan szeretné, mit szeretne, mi lenne a jó, ha a másik fél megtenne, vagy éppen nem tenne meg?

Hajlamosak vagyunk arra, hogy egy idő után, ha nem azt kapjuk amit elvárnánk, mi sem nyújtunk semmit a másiknak. Pedig egy beszélgetés lehet, hogy mindent megoldana.

Merjük, akarjuk elmondani, megmondani a másiknak, hogy mi az amit másképp, máshogy kellene tenni ahhoz, hogy könnyebbek legyenek a mindennapok és azt is érezzük, hogy a másik szeret minket.

Sokszor nagyon kis dolgokon múlik, hogy két ember kapcsolata szerető, boldog mederbe terelődjön.

Azt is el kell fogadni, hogy a megbántások nagyon gyakran maguktól termelődnek. Az esetek többségében nem szándékosak, hiszen a legtöbbjük abból keletkezik, hogy az egyik fél nem tesz meg valamit, ami elvárható lenne. Legtöbbször nincs is tudatában annak, hogy ezzel a mulasztással fájdalmat okozott a másiknak.

Vagyis, nagyon fontos, hogy mindent megbeszéljünk!!!

Mi is az a minőségi idő?

Élünk egymás mellett, tesszük a dolgunkat, persze külön-külön, esetleg a gyereknevelést megosztjuk, az ezzel kapcsolatos problémákat megbeszéljük.

De hányan kérdezik meg a társuktól esténként, hogy milyen volt a napja? Történt-e valami különleges dolog vele, amit szeretne elmesélni? Persze, ezt úgy kellene megtenni, hogy rá figyelünk, nem az újságot, vagy a TV-t nézzük közben.

Hányszor megyünk el színházba, moziba? Van-e közös könyv élményünk, amit megbeszélünk?

Jut-e idő, pénz arra, hogy egyszer-egyszer elmenjünk ebédelni, vagy vacsorázni?

Évente egyszer, valahova, egy pár napra, el tudunk utazni? Strandra, uszodába menni?

Csak úgy, mert jó idő van, kerékpárra pattanni és a környéket bejárni? Sétálni a napsütésben, virágokat, vagy épp kirakatokat nézegetni?

Vagy otthon a gyerekkel, gyerekekkel leülni és játszani? Mesélni nekik, nem csak mesekönyvből, hanem a régi időkről, a mi gyermekkorunkról?

Számtalan módja van még az együtt tölthető hasznos dolgoknak. Mindenki eldöntheti, hogy mihez van kedve, pénze, ideje. Apropó, pénz és idő! Nem csak pénz kérdése a hasznos időtöltés! Az pedig, hogy van-e időnk, csak rajtunk múlik.

Mindenkinek, a társunknak és a gyerekeknek is nagy szüksége van arra, hogy legyenek közös programjaink, amikor egymásra is jobban oda tudunk figyelni.

Figyeljen mindenki arra, hogy töltsenek minél több minőségi időt egymással, hiszen a jó kapcsolat egyik alappillérét támogatják vele.

Van-e értelmük a párkapcsolati vitáknak?

Nem csak értelmük van, hanem szükségesek is. De meg kell tanulni jól vitázni.

Nincs olyan kapcsolat, ahol ne lennének nézetkülönbségek. Teljesen természetes, hogy nem mindenben értünk egyet a társunkkal. Akik azt állítják, hogy náluk mindig minden rendben van, ugyanaz a véleményük mindenről, azok vagy nem mondanak igazat, vagy egyikük nem a saját elveit követi, hanem a párjáét. Ez pedig hosszú távon nem működik, mert aki nem a saját elvei szerint él, állandóan alárendelt szerepbe kényszerül.

Az eltérő véleményeket mindig meg és ki kell beszélni, még ha vita is kerekedik belőle. Milyen forgatókönyve , menete legyen?

Első és legfontosabb: a viták csak akkor nyernek értelmet, ha mind a két fél elmondhatja nézetét, álláspontját és a másik fél meg is hallgatja.

Azaz tilos: közbeszólni, vádaskodni, kiabálni, a másik véleményét elnyomni, negatívan értékelni.

Viszont kötelező: tisztelettel figyelni a másikra, beismerni a saját hibánkat, megkeresni a mi szerepünket abban, hogy a vitás helyzet kialakult.

A leggyakoribb hiba, hogy csak a másikat okoljuk és a változásokat is csak a másiktól várjuk.

A másik gyakran előforduló hiba, hogy erőfölénybe akarunk kerülni a másikkal szemben. Ez is tilos! Egyenlő félként kell részt venni.

Hiba az is, ha régi sérelmet emlegetünk fel, hiszen így mártír szerepbe kerülünk, amit szintén előnyként akarunk érvényesíteni.

Batartandó szabály az is, hogy egyszerre csak egy dolgot beszéljünk meg.

A jó vita végén nincs nyertes és vesztes, csak egyenlő felek, akikben megerősödik a hit abban, hogy együtt képesek hidat verni az eltérő vélemények és elvek között úgy, hogy az mindkettőjüknek jó legyen. 

Hogyan változtatható a szürke hétköznap arcra mosolyt varázslóvá

Már többször írtam, de nem győzöm elégszer elmondani, hogy a kapcsolatok, a házasságok nem működnek maguktól.

Az összeköltözéssel, a házasságkötéssel nem biztosítjuk a boldogságunkat, azért bizony meg kell dolgozni. Nem csak akkor, amikor arra épp kedvet érzünk, hanem minden nap, esetleg naponta többször is!

Sokan ráncolják most a homlokukat, értetlenül néznek: mi a csodát lehetne tenni minden nap és még többször is?

Nem kell feltétlenül nagy dolgokat véghezvinni, sok kis dologgal okozhatunk örömet a másiknak. Mind a két nem képviselőjének ajánlom a következőket: Egy simogatás, amikor elmegyünk mellette, csak úgy, véletlenszerűen, egy leheletfinom puszival. Egy kedves bók, dicséret valamiért. Észre venni és szóvá tenni, ha csinos, ha valami új van rajta. Megköszönni az ételt, a tálalást, azt, hogy kimosott, kivasalt, feltakarított. Ne legyen ez a megszokott, állandó tevékenység sor természetes, fogadjuk el a tényt és értékeljük, hogy mennyi energiát, időt fektetett bele a másik.

Találjunk ki közös programokat, persze olyanokat, amit mind a ketten szívesen csinálunk. Érdeklődjünk a másik munkája, hobbija iránt. Olvassuk el ugyanazokat a könyveket és beszélgessünk róla. Nézzünk közösen filmeket és értékeljük ki a látottakat. Legyenek kellemes meglepetések: jegy egy sportmérkőzésre, moziba, színházba. Utazás, kirándulás együtt, egy szál virág. De egy pici csokoládé vagy cukor belecsempészése titokban a zsebbe vagy táskába, egy kis papír, amire a "Szeretlek" vagy a "Várlak nagyon haza" szöveget írták is okozhat határtalan örömet, mosolyt az arcra. Sokszor az is nagyon jól esik, ha egy-egy feladatot, amit mindig a másik csinál, átvállalunk egy időre, esetleg egy alkalomra.

Egymásnak kedveskedni nem idő és pénz kérdése. Számtalan apró dolgot lehet kitalálni, amivel éreztetjük a másikkal, hogy fontos nekünk, hogy ragaszkodunk hozzá, hogy szeretjük. Nem nehéz kitalálni és megtenni, ha figyelünk a másikra, mert akkor tudjuk, hogy mi az, aminek örülne. Okozzunk örömet a másiknak, hogy mi is tudjunk örülni!

Egy jó kapcsolat alappillére az elfogadás

Amikor megismerkedik két ember és az ismerkedésből kapcsolat születik, akkor kialakul egy fajta vonzalom közöttük. Ez a vonzalom, jó esetben, a másik külső- és belső tulajdonságaira épül. Miért van az, hogy egy idő után már nem találjuk vonzónak a másikat?

Nem a megszokás az elsődleges gát, hanem az elvárások. Az elvárások pedig a környezeti hatásokra születnek. Egyre nagyobb szerepe van ebben a különböző médiáknak. Tökéletesnek szeretnék látni és láttatni a másikat. Hiszen a reklámok is azt sugallják, hogy csak a tökéletes külső elfogadható. Pedig tudjuk, hogy ez nagyon ritka. Arról már nem is beszélve, hogy a legritkább esetben párosul a kifogástalan külső értékes, szeretnivaló belső tulajdonságokkal.

Jó néhány kapcsolatban a férfi a mellette lévő hölgyet arra használja, hogy "villogjon" vele. Semmi más nem fontos neki, csak az, hogy elismerően bámulják a párja csodálatos alakját, az öltözékét. Lesz-e ebből jó kapcsolat?

A másik tipikus helyzet, amikor egy idő után el kezdik kritizálni a másik ruháit, a viselkedését. Ilyenkor előfordul, hogy egészen más a probléma, lehet, hogy már nem akarja ezt a kapcsolatot, vagy egész egyszerűen a saját értékrendjét szeretné a másikra rákényszeríteni. Működhet ez hosszútávon?

Ébresztő emberek! Amikor megszerettük a másikat, mi volt az, amit vonzónak találtunk benne? Miért tudtunk felnézni rá? Miért éreztük azt, hogy vele akarunk élni? Megváltozott? Nincsenek már meg a jó tulajdonságai?

Mi lenne, ha először magunkat vizsgálnánk meg? Magunknak szeretnénk változatlanul a másikat vagy a környezetünknek szeretnénk, hogy megfeleljen? Mi történt? Mi az, amivel esetleg mi is hozzájárultunk ahhoz, hogy nem tudjuk elfogadni már a párunkat?

Hol van a tisztelet, az őszinteség, a szeretet, amit ki is mutatunk napi szinten?

Miért vannak előtérben az elvárások, a külsőségek? Jó lenne, ha mindenki elgondolkodna a fentieken.

Anyák napja margójára

Szeretet és nagy-nagy tisztelet minden édesanyának, ez a legelső gondolat, amit szem előtt kell minden gyereknek tartani. Ez teljesen egyértelmű, vitathatatlan.

Ám amiért én ma tollat ragadtam, az egy másik törvényszerűség, amit már többen vitatnak, pedig komolyan fontolóra kellene venni, hogy egy párkapcsolatban vagy házasságban első a párunk. Igen, kedves édesanyák ezt tudomásul kell venni, hogy a kapcsolatot létesítő gyermekünknek első sorban a párjához kell igazodnia.

Tudom, hogy nagyon nehéz ezt elfogadni, főleg akkor, ha egy fedél alatt laknak. Ilyenkor jönnek a konfliktus hegyek, mert egy szülő nem bírja ki szó nélkül, ha vitába keveredik a pár. De az is nehezére esik, hogy ne lássa el jó tanáccsal a gyerekét szinte naponta.

Tipikus helyzet az is, amikor véleményt mond a gyereke társáról, bizony sokszor annak háta mögött. Nem is sejti, hogy ezzel mekkora fájdalmat okoz. Valamint abba sem gondol bele, hogy ezzel rákényszeríti arra, hogy kettészakadjon, hiszen nem tudja mindig az egészséges egyensúlyt fenntartani, a mérleg görbéje hol a párja, hol az édesanyja felé hajlik.

Azt írtam a párkapcsolati vitákkal kapcsolatban, hogy mindig hallgassuk meg a másikat, lehetőleg higgadtan, közbeszólás nélkül. Érvényes ez a szülőkre is, de tudjunk határt szabni a jó tanácsoknak és védjük meg a párunkat a szülővel szemben, persze a legnagyobb tisztelet adása mellett.

Sokszor érzem azt, hogy jó lenne a szülőket segíteni abban, hogy el tudják fogadni a gyermekük választottját. Megtanítani velük, hogyan kell megszeretni azt a választott embert, akit a fiuk vagy lányuk párjául fogadott, aki szereti a gyermekét és ráadásul még az unokái apja vagy édesanyja is. Az ő boldogságuk érdekében dőljön hátra, az esetleges konfliktusaikat bízza rájuk, meg fogják oldani. Ha beleszól, azzal olajat önt a tűzre.

Tudom a legnehezebb egy anyának szótlanul tűrni, ha nem úgy mennek a dolgok a családban, ahogyan azt ő elképzelte, vagy azt látja, hogy talán veszekednek is, hát ilyenkor az "anyatigris" azonnal előbújik és óvná, védené az övét, akár még támadással is.

Jó lenne, ha minden édesanya fogadott gyermekként tudna ránézni a vejére, vagy menyére, és hogy ne legyenek viták, inkább ő, mint bölcs, idősebb, többet tapasztalt ember belátná, hogy azzal segít a legtöbbet, ha csendben marad, ha hallgatni és meghallgatni tud.

Fogadja el, hogy az ő nevelő szerepe már véget ért. Nem tud már átadni nevelői célzattal semmit a gyerekének, mert már elsősorban nem is rá, a párjára figyel. Saját családja van, akivel élni szeretné a saját életét.

Mi a helyzet a megcsalással?

Először is be kell vallanom, hogy nagy "mumus"volt nekem ez a téma. Sokat kellet dolgoznom azon, hogy a megcsalást illető konzervatív gondolkodásomat felül tudjam bírálni és ítélkezés nélkül tudjak használható segítséget adni azoknak, akik ettől szenvednek a párkapcsolatukban.

Mi a tapasztalat, mi okozza a legtöbb esetben a félrelépést?

Elsősorban az eltávolodás, ami nagyon jellemző a kapcsolatokra. A kezdeti jóban-rosszban érzés és kijelentés, egy idő után a feledés homályába süllyed. Nagyon sok lesz a sértésből, amit legtöbbször valami elmulasztásával és nem szóbeli megbántással okozunk. A saját dolgunkkal vagyunk elfoglalva és nem szánunk időt a másikra. Oda sem figyelünk, amikor esetleg a párunk elfejlődik mellőlünk, azaz olyan dolgok kezdik érdekelni, amik nagyon távol esnek a mi érdeklődésünktől.

Jönnek az állandó kritikák, szinte semmi nem jó, amit a másik mond vagy csinál. Pont olyan ez a helyzet, mint a gyerekeknél. Ha egy gyereket állandóan szidunk, akkor egy idő után már arra sem lesz képes, amire addig alkalmas volt, mert egy olyan énkép alakul ki benne, ami azt sugallja, hogy ő egy ügyetlen, buta, esetlen, éppen ezért nem is szerethető lény.

Amikor már végképp ellaposodik, még rosszabb esetben pokollá is válik, a sok veszekedés miatt a kapcsolat, akkor lép színre a harmadik.

Gyakran hallom, hogy: - Nézd meg! Az a másik öregebb, rondább, trampli, buta, kövér és egyáltalán, a nyomomba sem léphet....

Valóban, nagyon sokszor így van. Mi az, ami miatt mégis eléri, hogy a párunk viszonyt kezdjen vele?

Nagyon egyszerű a válasz: férfinak, illetve nőnek tekinti a párunkat, felnéz rá, a jó tulajdonságait látja, időt szán rá, odafigyel és érdeklődő a dolgai iránt. Beszélget vele, kedveskedik és megértő. Egyszóval pótolja mindazt, amit a kapcsolatában már nem tapasztal régóta.

A nagy kérdés, hogy miként lehet helyreállítani a megcsalás tényének felszínre kerülése után a kapcsolatot?

Vannak rá módszerek és technikák. Lassan ugyan, de vissza lehet állítani a jó viszonyt a megcsalt fél és a megcsaló között. Ahhoz azonban, hogy visszajöjjön a bizalom, nagyon sokat kell tenni mind a két félnek.

A klasszikus megcsalási történeteken kívül léteznek extrém, kirívóan más történetek is, amikor a megcsaló sportot űz a félrelépéseiből és Guiness rekordot akar felállítani vele. Ez persze egészen más történet, ahol eredendően rossz párválasztással és pszichológiai esettel állunk szemben. Itt természetesen nincs helye tanácsadásnak, csak abban az értelemben, hogy sürgősen felejtsék el egymást, illetve a megcsalónak ajánlott szakember bevonásával egy egyéni terápiás kezelésen részt venni.

Megint visszaköszön, amit már írtam, ha tudatosan, odafigyeléssel, minden nap teszünk a kapcsolatunkért, elkerülhetjük, hogy a társunk kifelé tekingessen a kapcsolatunkból.

Tartsunk tükröt a párunk elé, olyan tükröt, amiben férfinak illetve nőnek érzi magát, azt látja, hogy értékes, szerethető, és szükségünk van rá.

Félig tele vagy félig üres a pohár?

Ezzel a címmel arra szeretnék utalni, hogy a párkapcsolatokban nagyon sok múlik azon, hogy miként közelítjük meg a felmerülő problémákat. Elsősorban rajtunk múlik, hogy mit látunk, mit veszünk észre a másikban.

Félig üres pohár effektus: Hozzátartozik az igazsághoz, hogy ha sorozatosan nem kapjuk meg azt, amire vágyunk, vagy ami szerintünk "természetes" dolog lenne, akkor törvényszerűen bekövetkezik, hogy csak a rosszat látjuk a másikban. Ez pedig szemrehányások és véget nem érő viták sorozatához vezet. Idővel olyan negatív kép alakulhat ki a másikról, ami óriási gátat emelhet az esetlegesen meglévő javítási szándék elé. Itt is visszaköszön a kommunikáció hiánya.

Vegyük tudomásul, hogy semmi nem "természetes", meg kell mondani, hogy mit szeretnénk. Viszont soha ne követeljük ki, hanem szelíden kérjük a másikat.

Ezen kívül probléma esetén, hajlamosak vagyunk a saját hibáinkra minden esetben magyarázatot találni, ezzel persze a párunk hibáit felnagyítjuk, és azt sugalljuk, hogy mindennek ő az oka, miatta alakult így a helyzetünk. Számunkra egyenes következmény, hogy a másiknak kell tennie azért, hogy megváltozzon a rossz viszony. Ezzel együtt pedig csökken a saját felelősségérzetünk a javítást illetően, majd idővel teljesen el is tűnik.

Tisztázzunk valamit! Megváltoztatni a másikat nem tudjuk. Csak a saját hozzáállásunkat, nézetünket, reakcióinkat tudjuk megváltoztatni, ez viszont hihetetlen hatással lehet a párunkra. Mint minden ez is fejben dől el. Itt jön a félig teli pohár szindróma. A siker érdekében újratervezés kell, vagyis a jó és pozitív dolgokra kell irányítani a figyelmet. Tudatosítani kell magunkban, hogy: Azt akarom, hogy jó legyen a kapcsolatom!

Ugyan akkor tisztában vagyok azzal, hogy a lehető legnehezebb feladatok egyike úgy adni a másiknak, hogy közben mi azt érezzük, hogy elhanyagoltak vagyunk, csak rosszat kapunk. Kizárólag akkor kivitelezhető mind ez, ha nagyon szeretjük a másikat.

Apró lépések sorozata hozza majd meg a kívánt eredményt. Ezek között van a másik gyakori dicsérete, pozitív dolgainak elismerése. Ha szidalmazás, számonkérés, vádaskodás van napirenden, azzal csak a távolság nő a két ember között. Változtassanak ezen és találják meg mi az, amiért elismerő szavakat lehet mondani a másiknak. Dicsérjék meg gyakran esetleg mások előtt is a társukat, akár azért, hogy elrakta a ruhákat, elmosogatott, elvitte a gyereket az iskolába, lenyírta a füvet, csinosan, elegánsan felöltözött, érdeklődött az önök munkája vagy a hobbija iránt. Végtelen sok ok, alkalom és mód lehet a dicséretre. Persze igaznak és hitelesnek kell lenni a dicséretnek, mert különben pont az ellenkezőjét érjük el annak, amit szeretnénk. Rövid idő alatt is jelentős eredmény tapasztalható, ha mindazok ellenére, hogy mi nem tapasztalunk pozitív hozzáállást a másiktól, mégis megtesszük, hogy naponta többször is elismerően nyilatkozunk róla. Egy idő után a saját megítélésünk is pozitív irányba fog elmozdulni pont a párunk reakcióitól, amit a fentiekkel érünk el.

A jó párkapcsolati viták titka

"Micsoda badarság ez már megint!" - gondolhatják sokan a cím olvasása közben. Jó viták? Igen! A viták lehetnek jók és szükségesek is. A veszekedések viszont soha nem lesznek azok.

Pedig, ugye milyen gyakori, hogy a viták azonnali veszekedésbe torkollnak? Ennek oka, hogy mindig a saját nézőpontunkat, véleményünket tartjuk helyesnek és ráadásul ezt tűzön és vízen keresztül el is akarjuk fogadtatni a párunkkal. Ennek érdekében még a hangunkat is felemeljük, kiabálni kezdünk, azt gondolva, hogy ha belefolytjuk a szót a másikba, akkor biztosan meghallja a mi verziónkat a vitával kapcsolatban. Pedig egészen másként működik a dolog. Abban a pillanatban, amikor némaságra ítéltük a másikat, esélyt sem adva a közbeszólásra, ő már azon gondolkodik, hogy miként tud majd érvényt szerezni a saját igazának. Persze ilyenkor átmenetileg elnémul, de hamarosan támadásba lendül és túlkiabál minket. Kialakul egy olyan helyzet, amit csak a szomszédok élveznek, hiszen elég alapot szolgáltatunk ahhoz, hogy jó ideig legyen szaftos beszédtémájuk. Ebből a hozzáállásból soha nem lesz egyetértés. Viszont hatalmas teret adunk az indulatainknak és gyakran olyan dolgokat is egymás fejéhez vágunk, amit később megbánunk. Hevesek, haragosak, sokszor nagyon igazságtalanok vagyunk egymással.

"De mit csináljak, amikor iszonyatosan felbosszant a párom?" - kérdezik sokan.

Először is: - Ha csak az erős harag, sértettség van bennünk, ne kezdjünk bele a szópárbajba, várjunk amíg egy kicsit lecsillapodunk.

• Bármennyire is nehezünkre esik, hallgassuk meg a másikat, de úgy, hogy meg is halljuk, értjük a mondandóját.
• Soha ne szóljunk közbe, várjuk meg amíg, ránk kerül a sor és akkor reagáljunk az elhangzottakra.
• Tartsuk szem előtt azt a tényt, hogy a párunk ugyanúgy helytállónak érzi az érveléseit, mint mi a saját véleményünket.

Az eltérő, konfliktust okozó álláspontokból kell egy közös, mind a két fél számára elfogadható nézőpontot, véleményt összehozni. Ez persze, valljuk be, nem kis feladat. A legnehezebb az indulatok kezelése. Milyen módszerek lehetnek hatásosak?

• A leggyakrabban ajánlott módszer: számoljunk el tízig, mielőtt megszólalunk. A fülemben cseng egy ismerősöm válasza: azt mondta, hogy ő már ötvennél tart és az sem segít.
• Használható lehet, ha ott hagyjuk a másikat, átmegyünk egy másik szobába, vagy az udvarra, esetleg egy rövid utcai sétát választunk, és csak akkor megyünk vissza, ha már egy kicsit lecsillapodtunk.
• Tegyük át a megbeszélésünket, vitánkat olyan nyilvános helyre, ahol nagy feltűnést keltene, ha felemelnénk a hangunkat.
• Arra törekedjünk, hogy az indulatos társunkban ne szítsuk a tüzet tovább, inkább próbáljuk megnyugtatni. Tudom, sokan vannak, akik erre még nagyobb haragra gerjednek, akkor vele ne alkalmazzuk ezt a módszert.
• Próbáljunk meg néhány dologban engedni és igazat adni átmenetileg a másiknak és később, amikor már nem a düh a főszereplő, akkor újból átbeszélni minden vitatott dolgot.
• Előfordulhat, hogy a terelés, vagyis a konfliktust okozó témától való eltérés bizonyul eredményesnek.

• Hatásos lehet, ha teljesen másképp viszonyulunk a másikhoz, mint ahogy addig tettük. Ha eddig indulatosan visszavágtunk, akkor most szelíden, kedvesen kérdezzünk rá, hogy gondolt-e arra mi az oka, hogy ennyire felbőszítette magát? Történt esetleg valami a munkahelyén, ami hozzájárult, ami fokozta a jelenlegi nagyon rossz hangulatát? Ezzel kizökkentjük az éppen aktuális állapotából.

Bármi jó, amivel meg tudjuk akadályozni, hogy a vitákból veszekedés alakuljon ki. Egymás túlkiabálása, sértegetése csak halmozza a problémákat, nem megoldás a konfliktusok kezelésére.

Kontroll alatt tartani az indulatokat pokolian nehéz feladat. Sokkal könnyebb kikiabálni, kiengedni a bennünk lévő sérelmeket és talán pillanatnyilag úgy érezhetjük, hogy kifizetődőbb is. Azonban ha a hosszú távú hatására, a keletkező nagy mennyiségű megbántásokra gondolunk, be kell, hogy lássuk, egyszerűen elengedhetetlenül fontos a gyeplőt szorosan fogni, a dühünk visszatartására.

Persze az sem megoldás, ha mindig engedünk a veszekedések elkerülése érdekében, mert ezekben az esetekben ugyanúgy gyűlik a sérelem, igaz csak egy oldalon, de ez a párkapcsolatra maximálisan romboló hatással van.

Mindig igyekezzünk minél előbb közös nevezőre hozni a konfliktusainkat, mert az elhúzódó egyet nem értés állapot, a párkapcsolat végét jelentheti.

Az átkapcsolód távirányítója a párod és a Te kezedben van

Miért ez a címe a mai írásomnak? Azért, mert volt nálam egy pár és az egyikőjük azt mondta, hogy el sem tudta képzelni mit fogok én csinálni velük. Talán tudok egy titkos kapcsolót rajtuk, amit átfordítok és egyszerre minden rendben lesz a kapcsolatukban? Átreformálom a gondolkodásukat, vagy megváltoztatok valamit bennük? Valamint arról sem volt fogalma, hogy mi a csodának kell neki eljönnie, miért nem elég, ha a párja egyedül keres fel.

Sokan jönnek egyedül, sajnos. Azért sajnos, mert azt látom, hogy a kapcsolatuk kedvező alakulásáért tenni akaró, felelősséget vállalók pont azok, akik keresnek. Pedig, nekik van kevesebb szükségük tanácsra.

Sajnos azért is, mert ha csak az egyiküket hallhatom, az egyirányú információ mindig csak fél igazság számomra, szükségem lenne a másik felére is.

Amikor hármasban beszélgetünk a problémákról, sokkal több információt kap a pár is a másiktól, a másikról és a probléma gyökeréről. Esetleg addig titkolt, kimondatlan tartalmak is kiderülhetnek, ami a megoldást közelebb hozhatja. Az én harmadik személyem pedig gyakran kordában tartja az indulatokat, megakadályozza a veszekedést, ezzel lehetővé teszi az érdemi beszélgetést és azt, hogy végre figyeljenek egymásra és ne beszéljenek el egymás mellett.

Ha lenne olyan kapcsoló bennünk, amit egy szakember kapcsolgathatna minden probléma megoldására, milyen egyszerű lenne ez az egész párkapcsolati konfliktuskezelés. De nem így van, a szakember csak irányt mutat, a valaha volt működőképesség visszaállításához. A lépéseket a párnak kell megtenni az úton, ami sokszor, amikor már túl sok a sérelem mind a két részről, amikor már rengeteg a tüske, a megoldatlan, kibeszéletlen, vélt és valódi sértés, nagyon nehéz.

Számomra mindig biztató előjel, ha mind a ketten jönnek, vagyis mind a két fél esélyt ad a kapcsolatuk pozitív irányba fordulásának.

Ha nem is érzi az egyik, hogy baj van, vegye észre abból, hogy a párjában felmerült a segítségkérés gondolata. Beszéljenek erről, mert valami biztosan nem jó. Ha pedig nem sikerül tisztázni egymással, forduljanak szakemberhez.

De a változás, minden esetben, mind a kettőjükön áll! Vagyis az a bizonyos távirányító, ami bekapcsol valamit, ami segít, a párok kezében, fejében, tetteiben van. 

Elemcserére fel kedves megfáradt, fásult, megbántott, elhanyagolt, esetleg megcsalt társak!

Elvárások, elfogadás és megfelelni akarás

Milyen jó, hogy nem vagyunk egyformák. Ahogy a külsőnk is nagyon különböző, a belsőnk, az elveink, ízlésvilágunk, erkölcsi tartásunk és mások megítélése is nagyon sokféle és sokszínű.

Mostanában az a tapasztalatom, hogy egyre kevesebben vannak azok, akiket érdekel, hogy a másik hogyan vélekedik dolgokról, emberekről, érzelmekről, kapcsolatokról. Természetesen nem pusztán párkapcsolatról, hanem emberi, szomszédi, munkatársi, baráti viszonyokra is gondolok. A "trendi" az, hogy közösen szidnak valakit, vagy kinevetnek, esetleg kigúnyolnak másokat. Ahhoz a személyhez igazodik a többség, aki a hangadó, aki a legerősebb bíráló a csapatban. A más véleményt képviselő, csendben, szótlanul meghúzódik és kívül állóként szemlélődik.

A fiatalok körében is azoknak van nagyobb "udvartartása", akik keményebben, néha gátlástalanul kritizálnak, soha nem rejtik véka alá a véleményüket. Sajnos sokaknak ez a példa, mert ugye azzal együtt, hogy ők a hangadók, jobban érvényesülnek az életben és szinte mindig elérik a céljukat. A tiniknél sokszor ki is rekesztik azt, aki nem áll be ebbe a sorba.

Sok helyen és sokszor akarunk megfelelni másoknak, erről szól szinte az egész életünk, először a szülőknek, majd a tanároknak, a főnöknek, munkatársaknak. Egészen addig tesszük ezt, amíg észre nem vesszük, hogy mások elveit követjük, azok szerint éljük az életünket. Amikor már ezt felismerjük, akkor már nem érezzük jól magunkat azon a helyen, ahol épp vagyunk. Ilyenkor szoktunk másik munkahelyet keresni.

Természetesen a párkapcsolatokban is így működik a dolog, illetve nem működik, ha a másik elvei szerint, megfelelési kényszer alatt éljük a mindennapjainkat. Itt már sokkal nehezebb tovább lépni, hiszen közösen teremtettünk egzisztenciát, összegyűjtöttünk egy kis vagyont, felépítettünk egy otthon és még közös gyerekünk vagy gyerekeink is vannak. A hosszú évek alatt nem egymásra figyeltünk, nem szakítottunk rá időt, hogy megbeszéljük a problémáinkat, és azt sem, hogy mi hogyan szeretnénk. Az apró sérelmek kibeszéletlenül maradtak és óriásira duzzadtak. Amit addig pozitív tulajdonságként éltünk meg a párunkban, egyszerre már idegesítő, unalmas lesz és nem is értjük, hogy valaha miért láttuk másként. Ilyenkor szoktuk azt mondani, hogy nagyon megváltozott a párunk.

A következő borzasztó dolog számomra, hogy az énkép milyen nagy mértékben torzul manapság. "Hála" a sok idétlen reklámnak, ahol csak a sovány, sportos, hosszú hajú, hosszúcombú hölgyek számítanak divatosnak és kívánatosnak. Ebből adódóan rengeteg a bulimiás, anorexiás fiatal lány. A másik nemnél sem rózsásabb a helyzet, ahol a kigyúrt, vállas, kocka hasú a trendi. Aki ettől eltér, az már sokszor "labdába sem rúghat".

Gyakran találkozni azzal is, hogy a feleség a gyerekek világrahozatala után nem tud lefogyni, ezért a férje halálra gyötöri. De bizony pocakos, elhízott, sörhasú férjet is lehet látni szép számmal. A számuk ezeknek az eseteknek nincs egyenes arányban azzal, hogy mennyire tolerálja, mennyire tudja elfogadni ezt a változást a másik. Természetesen, ha mind a ketten gyarapodtak testileg, akkor sokkal könnyebben beletörődnek a túlsúlyos helyzetbe.

De lássuk be, egy életen át küzdeni a kilókkal, nagyon nagy önfegyelmet és odafigyelést igényel. Ennek ellenére számtalan ember megteszi a saját, jól felfogott érdekében is.

A párunkkal szemben az ehhez hasonló intenzív figyelem, szintén eredményeket hozna. Mi a gátja annak, hogy erre még sem figyelünk oda?

Zsörtölődés, morgás ...

A következő sorokat csak azok olvassák el, akiknek ismerősek az alábbi mondatok:

• Tedd a zoknidat a szennyesbe!
• Terítsd ki a vizes törölközőt!
• Pakold el a ruháidat a székről!
• Ma ugye nem felejted kivinni a szemetet?
• Hányszor kell még elmondanom, hogy vágd már le a füvet?

Folytathatnám a sort tovább a végtelenségig. Ugye, kedves nő társaim, sokszor hangzanak el a fenti és az ehhez hasonló mondatok másnál is? Pedig jó lenne azzal tisztában lenni, hogy a túlzott zsörtölődés és az állandó figyelmeztetések tönkre tehetik a kapcsolatot.

Egy férj arról panaszkodott, hogy már csak arról szól a feleségével való kommunikációjuk, hogy a neje közli vele mit nem tett meg aktuálisan, vagy a héten, vagy abban a hónapban, vagy az egész házasságuk alatt. Szomorú.

Az állandó utasítgatások, figyelmeztetések semmi jót nem eredményeznek. Elképzelhető, hogy a férfi egy idő után bosszankodni, majd haragudni kezd és a végén indulatossá is válhat.

A másik változat pedig, hogy az állandó morgás egy "alap zaj"lesz számára, "háttér zene", amit idővel úgy meg fog szokni, hogy még hiányzik is neki, ha nem hallja, de a tartalma, az üzenete nem jut el a tudatáig, nem is érdekli.

A harmadik eset, amikor úgy éli meg, mint gyerekkorában, amikor az édesanyja figyelmeztette nevelő szándékkal a feladataira. Azaz, újra gyereknek érzi magát, nem férjnek, nem családapának és főleg nem férfinak. Vajon örömmel megy haza?

Ráadásul a zsörtölődés általában a nap végén éri utol a teremtés koronáját, amikor fáradtan hazaér, szeretne egy kicsit lazítani, kikapcsolódni. Ilyenkor törvényszerű, hogy a másik elöl elbújik az újság, a telefonja, vagy a számítógép mögé, vagy igen közeli kapcsolatba kerül a tévé távirányítójával. (Csak zárójelben jegyzem meg a távirányító és a férfiak különös szimbiózist alkotnak más alkalmakkor is egymással.)

De mi van valójában a zsörtölődés hátterében? Nem más, mint a figyelem és az elismerés hiánya, amit a nő nem kap meg.

Tudom magamról, hogy szó nélkül, örömmel megcsinálok mindent, segítség kérése nélkül is akár, ha cserébe megdicsérik az ebédre tálalt ételt, meglátják és el is ismerik, hogy sok munkám van abban, hogy rend, tisztaság honol a lakásban, hogy mosott, vasalt ruha van a szekrényben. És az is szuper jó, hogy tudomásul veszi a párom, hogy nekem is vannak igényeim, igyekszik teljesíteni azokat, figyel rá, hogy a kedvembe járjon. Így aztán minden elöl hagyott cipő, ruha, táska a szekrénybe kerül, ezer örömmel teszem a dolgomat.

Tehát, lehet megoldás a zsörtölődés törlésére a gyakori, folyamatos dicséret és a megbecsülés állandó jelenléte.

Hibás az elképzelés kedves nő társaim, hogy az állandóan ismételgetett dolgok egyszer bevésődnek és tettekre sarkallják a párunkat.

Valamint az igazi okot is fel kellene tárni nem csak magunkban, hanem a másik felé is. Ha pedig segítséget szeretnénk kérni a mindennapi tevékenységekben, akkor az tényleg kérés legyen, az sem árt, ha kitalálunk valami motiváló dolgot is mellé, ami miatt akár örömmel is vállalja a másik felünk a feladatot.

A zsörtölődést pedig vigye el az ördög!

Tényleg nehéz szeretettel fordulni a másik felé?

Én még emlékszem rá, igaz nem most volt, akkor fiatal voltam, hogy a szüleim és a nagyszüleim milyen kedélyesen elbeszélgettek a szomszédokkal, de vad idegenekkel is, ha összetalálkoztak az utcán vagy a lépcsőházban. Mindig volt egy mosoly, egy kedves mondat a másik felé. Ha most visszagondolok, látok kalapot emelő, mélyen meghajló, kezet csókoló férfiakat, viccelődő, vidám, nevető embereket.

• kézcsókról most az jutott eszembe, hogy egyszer Édesanyámmal a hídon siettünk strandolás után haza, amikor leszakadt az ég, ömlött az eső ránk. Miután semmi értelmét nem láttuk annak, hogy a szandálunkban jobbról-balra, előre-hátra és még vissza is közlekedjen az esővíz, úgy döntöttünk, a további utat úgy tesszük meg, hogy mezítláb rugdossuk, az addigra majdnem bokáig érő csapadékot. Akkor már teljesen mindegy volt, mert a ruhánk is átázott. Észrevettük, hogy velünk szemben közeledik az egyik szomszédunk, aki mindig úriemberként viselkedett. Anyukám szerette volna kivédeni a kötelező kézcsókot, ezért a jobb kezében hagyta lábbelijét, bízva abban, hogy a szokásos gesztus, amitől folyton zavarba jött, így elmarad. Ám egy úr ezt ki nem hagyná, utána nyúlt Édesanyám szandált szorongató kezének és diadalmasan lehelt rá egy csókot. Mondanom sem kell, hogy hazáig nevettünk a történteken.

Mostanában viszont, ha végig nézek a siető vagy épp sétáló embereken, azt látom, hogy gondterheltek, kedvetlenek, kifejezetten morcosak és eszük ágában sincs beszélgetni egymással.

Hogy látom én, mi lehet ennek az oka? Több is van, de az alábbiakat érzem elsődlegesnek.

Nagyon sok a hibás önképpel rendelkező ember. Az, hogy mennyire tartjuk magunkat értékesnek, főként a fejünkben dől el. De, ha a visszajelzés másoktól nem azt tükrözi, amit mi gondoltunk, akkor elbizonytalanodunk. Sok gát keletkezik bennünk, ami akadályoz abban, hogy másokra figyeljünk, hiszen a saját bizonytalanságunkkal foglalkozunk, amivel nehezen lehet megbirkózni. Hogy miből alakulnak ki ezek a téves, rossz önismereti eredmények most nem érdekes.

A mindennapokban sokféle mércével mérettetünk meg. Persze ez mindig így volt, hiszen régen is meg kellett felelni a párkapcsolatban a társnak, valamint szülőként, gyerekként és munkavállalóként is helyt kellett állni. Ráadásul ezek a szerepek teljes embert kívánnak. Ha régen működött, ma miért nem?

Úgy látom, hogy egyre kevesebben vannak azok, akik tudatosan élik a mindennapjaikat, azaz figyelnek arra, hogy az aktuális feladatukat, a betöltendő szerepüket jól, a másikra is figyelve, a másik érdekeit is szem előtt tartva és nem átgázolva rajta, tudják ellátni.

Nem kap hangsúlyt a család, pedig a biztos családi háttérrel rendelkezők kevesebb energiával nagyobb sikereket érnek el, mint az ellenkező tábor tagjai.

Egyik kedves Szabó Magda idézetem:

• ... az otthon nemcsak négy falat, tárgyakat jelent, az otthon menedék. Az az ember, akinek van hová -és van kihez- hazamenni, mindenkor könnyebben viseli az élet konfliktusait, csapásait. Az otthon számomra azt is jelenti, hogy valaki meghallgat, valaki megvigasztal."

Azaz, van valakim, aki szeret, szeretettel fordul felém, akinek fontos vagyok, aki miatt biztonságban érzem magam. Mindez segít abban, hogy helyén legyen az önértékelésünk és tudjunk mások felé is pozitívan nyitni.

Szeretettel fordulni mások felé nem jellemző már. Naponta tapasztalom azt is, hogy már köszönni sem szokás. Korra és nemre való tekintet nélkül mennek úgy be az emberek egy közintézménybe, hogy rá is néznek az ott dolgozóra, de szó nélkül lépdelnek tovább. Ha a figyelmen kívül hagyott köszön rájuk, jó esetben visszaköszönnek, de az is előfordul, hogy értetlenül bámulnak rá.

Minderre nem lehet magyarázat a túlhajszoltság.

Miért van az, hogy sokkal hamarabb gyűlik össze népes társaság, ha negatív jelzőkkel lehet illetni valakit vagy valakiket. A másik kritizálása valahogy népszerűbb lett. Lehet, hogy mostanában rossz irányba közlekedek, vagy baj van a fülemmel, a szememmel és nem látom, nem hallom meg azt, amikor csupa jót mesélnek valakiről?

Bár így lenne.....

Ölelni jó! Öleld meg ma is a párodat!

Egy ölelés sok jelentést hordozhat, lehet üzenet, biztatás, vigasz, de lehet fájdalomcsillapító hatású is. Simogatással párosítva pedig...

Miért van az, hogy sokan nem képesek a másikat megölelni, megsimogatni? Miért nehéz sok embernek a másikat megérinteni?

Nem feladatom az okokat keresni, szakember, ha szükséges, segít ezek feltárásában.

Az én feladatom az, hogy felhívjam a párok figyelmét arra, mekkora jelentősége van a testi érintésnek a kapcsolatokban. Igaz, egy mosollyal, egy kedves megjegyzéssel is lehet simogatni. Sokan érzik úgy, hogy a szóbeli elismerések elengedőek ahhoz, hogy szeretve érezzük magunkat. Ám akik ezt hirdetik, valószínűleg nem tapasztalták meg már gyermekkorban, hogy milyen egy édesanya vagy nagyi simogatására álomba merülni, vagy mekkora a fájdalomcsillapító hatása a "bibis"kézre, lábra adott simogatásnak, puszinak. Bizony ezek felnőttként is működnek, minden korban ugyanez a hatásuk.

Remélem, sokan emlékeznek még a másik csodára, a kapcsolatok elején, amikor először fogja meg a kezünket a kedvesünk. Nagyon izgalmas, amikor a kezdetek kezdetén, egészen közel ül hozzánk, mintha véletlen lenne. Jól eső forróság fut végig rajtunk, és ezt csak fokozza, amikor lehet, hogy csak egy ujjal ér hozzánk és a csúcspont, amikor nyíltan a kezünk után nyúl. Ezt a fajta elektromosságot, amit ilyenkor érezni lehet, mindenkinek meg kellene tapasztalnia. Ez a jóleső bizsergés nem hasonlítható semmihez.

A kézfogásnak később is jelentősége van. Nekem például, ma már az összetartozás érzését hordozza, kötődést a másikhoz. Igaz, már rég túl vagyok a "lilaködös" időszakon, mégis akkor alszom jól, ha a férjem kezét magamon érzem. Megnyugtat, hogy fizikailag is tapasztalhatom a jelenlétét.

Az emberek intim együttlétében is központi helyen kell lennie a simogatásnak, ezzel kell, hogy kezdődjön és remélem ezzel is fejeződik be, mert így lenne helyes. Egész életünket végig kell, hogy kísérje ez a fajta kontaktus a másikkal.

Mostanában egyre gyakrabban látunk embereket az utcán, táblával a kezünkben, amire azt írták, hogy bárkit megölelnek, aki ezért odamegy hozzájuk. Ehhez azonban már egy nagyon nyitott és befogadó személyiség kell. Ennek az ölelésnek más az üzenete, inkább azt jelenti, hogy merj segítséget kérni másoktól, mert vannak körülötted olyan emberek, akik figyelnek rád és hajlandók segíteni.

Persze nem arra buzdítok, hogy vadidegeneket ölelgessenek, én azt szeretném, ha a párok egymás megölelésével, simogatásával is kifejeznék, hogy szeretik, támogatják a társukat. Kortól függetlenül lehet kézen fogva sétálni az utcán, de akár vállon vagy derékon tartott kézzel is. Az ölelés, az érintés ugyan olyan fontos, mint a dicséret, a megértés és a beszélgetés.

A párkapcsolat egy társasjáték

Jó esetben ketten vesznek részt a játékban és természetesen a résztvevők már a kezdésnél ismerik a szabályokat. Amitől persze el is térhetnek, feltéve, hogy ezt előre megbeszélték és egyet is értettek a változtatások szükségességében, valamint annak formájában. Lehet, hogy gyakran érzik úgy, hogy változtatni kell a szabályokon, semmi akadálya, ha mind a ketten egyformán gondolkodnak erről és nem sérti egyiket sem a változtatás. Ez a kétszemélyes, régi változat az, ami hosszútávon játszható. Ez a társasjáték akkor jó, ha nem erőltetett, ha nem kényszer hatására zajlik, hanem egyetértésben, sok mosollyal, nevetéssel párosul. A komolyság is része és a közös gondolkodás is elengedhetetlen tartozék.

Itt a dobókockát az életesemények alakulása helyettesíti, van úgy, hogy hatost dob a sors, de nem ritka az egyes sem. De milyen jó, hogy nulla nincs ezen a kockán! Mindig van esélyünk előre menni, csak nem egyforma ütemben. Kérdés, hogy tudunk-e együtt lépni?

A kapcsolati játékokban nincs olyan szabály, hogy ugyanazon mezőre érve ki kell ütni a másikat, ellenkezőleg, szigorúan tilos így tenni, tovább léphet mind a kettő. A nyerési esélyek azonosak, ha az egyik nyert, új játék következhet. Közben megtanuljuk azt is, hogy a másik nyerésének részesei lehetünk azzal, hogy vele együtt örülünk.

Az aktuális játékot az határozza meg, hogy mi a közös cél. Lehet családalapítás gyermekvállalással, házépítés, autóvásárlás, utazás, új munkahely és sorolhatnám a végtelenségig...

A dobókockán lévő számokat a kapcsolat hullámvölgyei és magaslatai helyettesítik. Ugyanis állandó kiegyensúlyozott, harmonikus kapcsolat nem létezik. Gyakran előfordulnak sikertelen, lehangoló, valamilyen kudarcot magukban hordozó élethelyzetek is.

Az együtt játszás, az egymást segítő, támogató hozzáállás az, amelyik előrevisz.

Kívánok mindenkinek jól játszható, értékes, sok örömet adó játékot és ehhez sok hatost, valamint gyors és hatékony megoldásokat az egyesekre, közösen átgondolva!

Minden kapcsolat úgy jó, ahogy van, vagy még sem?

Mi tartja össze két ember kapcsolatát? Milyen erők vonzzák őket egymáshoz, vagy épp taszítják el egymástól?

Két ember kapcsolatát a megélt közös élmények, sok pozitív és negatív esemény, az együtt létrehozott otthon, a gyerekek, a szülőkről való gondoskodás terhe, vagy épp elvesztésük, nyaralások, kirándulások, séták, mindennapi rutin, jó ízek a közös asztalnál, egy kellemes illat, egy szép mosoly, egy kedves bók, veszekedések, harag és düh a másik iránt, együtt gondolkodás és megoldás találása a gondokra, egymás meg nem értése, tisztelet a másik iránt, testi vonzalom, együtt nevetni- és sírni tudás, tartalmas beszélgetések, a figyelem hiány, vagy épp a túlzott figyelem a másik iránt... és még sorolhatnám.

Milyen érdekes, hogy a látszólag harmonikus kapcsolat is lehet rövid távú. Unalom, sivárság, kiábrándulás érzését erősítve a kapcsolatban, ami a végét is jelenti.

Ugyanakkor, nem ritka az állandó vita és veszekedés kereszttüzében élő párok egy életre szóló kapcsolata sem. Ők, valószínűleg, nem is éreznék jól magukat egy megadó, behódoló, vitázni képtelen partnerrel.

A kívülálló soha nem értheti meg, mi tartja össze a veszekedőket, mert nem lát a viták mögé, nem élheti át azokat az érzelmeket, amiket ők megtapasztalnak egymással. Nem is változtathatja meg őket, mert nekik ez a dinamikájuk, így tudnak élni egymás mellett, lételemük a vitatkozás.

Ha két ember kapcsolata megromlik, a legnagyobb esély a javulásra akkor van, ha mind a ketten akarják a folytatást. Persze nem lehetetlen akkor sem a helyreállítás, ha csak az egyikükben van elszántság, ilyenkor kétszer akkora erővel kell tenni a vállalkozó félnek, hogy eredmény szülessen.

Mindig nehéz beismerni, hogy mi, magunk is hozzájárultunk a jelenlegi állapot kialakulásához. Nem feltétlenül szóval, vagy tettel lehet, hogy éppen azzal, amit nem tettünk meg. Esetleg nem figyeltünk a másikra, mert magunkkal voltunk, vagy a gyerekkel elfoglalva.

Minden tiszteletem azoké, akik hajlandóak lépni egy kapcsolatért. Ez persze nem csak a rossz felé kanyarodott élethelyzetekben szükséges. Többször említettem már, hogy minden nap kell tenni a másikért, a kapcsolatért.

Ha már baj van, ha úgy tűnik, nem működik már a kapcsolat, de a változás szükségességét megértették, akkor az alábbi négy mondat lebegjen mindenki szeme előtt:

• Változást csak akkor ér el az ember, ha ő, hajlandó megváltozni.
• Nem megy varázsütésre, hosszú és nagyon munkás folyamat kezdődik.
• A türelem, a szeretet, a pozitív gondolkodás csodákra képes.
• Ez nem egy csata, itt nincsenek győztesek és vesztesek, csak két elégedett, kiegyensúlyozott, egymással harmóniában élő ember lehet a végeredmény.

Ha úgy érzi valaki, hogy tanácsra, útmutatásra van szüksége, vagy csak annak megállapítására, hogy mi lehet a hiba, hol romlott el a kapcsolat, keressen meg, nálam válaszokat és megoldási alternatívákat talál.

Van egy kedves Maupassant idézet, amit én a párkapcsolatra is igaznak tartok. Szerintem, ha az ágy szót helyettesítenénk a párkapcsolattal az idézetben, híven tükrözné azt, amit én egy jó párkapcsolatról gondolok.

" Az ágy, az élet szentélye. Meztelenül szolgáltatjuk ki neki az elfáradt testet, hogy új erőre kapjon és megpihenjen a fehér takarók s a puha párnák melegében. Itt éljük a létezés legédesebb óráit: a szerelmet és az álmot. Az ágy szent. Tisztelnünk és becsülnünk kell- és szeretnünk, mert a legjobb és legkedvesebb tulajdonunk a földön."

A kapcsolat egy életre szóljon

Milyen jó látni, amikor egy idősebb pár kézen fogva, mosollyal az arcukon, kedélyesen beszélgetve, néha még egy könnyed puszit is adva a másik arcára, sétálnak az utcán. Egyre ritkább ez a derűt, vidámságot keltő élmény.

A fiatalokat figyelve nem túl gyakran látom, hogy tisztelettel fordulnának egymás felé, hogy kedélyesen beszélgetnének, figyelnének egymásra. Sajnos több tapasztalatom van arról, hogy durvák egymáshoz, vagy a másik véglet, hogy "megeszik" egymást az utcán, ágy sem kell hozzá és a sok ember körülöttük sem zavaró tényező.

Két ember között a harmónia nagyon ritkán alakul ki a kapcsolat elején. Ahhoz, hogy teljes összhangba kerüljenek az évek során sok türelem, igyekezet, jóakarat és mérhetetlen szeretet szükséges. Sokszor, és ez nem túlzás, tíz év is eltelhet, amíg a különböző neveltetésű, más értékrendet képviselő ember összenő, összecsiszolódik, már ha kibírják addig egymás mellett. De ha kitartóan dolgoznak a kapcsolatukban, a kapcsolatukért, akkor egy nagyon szoros kötelék alakul ki közöttük, amitől elválaszthatatlanok lesznek. Ezen még egy esetleges félrelépés sem változtat, ami ugyan felboríthatja az egyensúlyt, de ezeknél a pároknál visszaállítható. Itt a legnagyobb sérülés a másik iránt érzett addigi bizalomban keletkezik. Hosszú és nagyon munkás folyamat kijavítani. Talán segít, ha a megbántott fél visszagondol a kapcsolatuk elejére, arra hogy ő előtte már volt, vagy voltak mások is a megbántónak, de őt választotta és ez így történt most is. Nagyon sok beszélgetés kell, amikor már harag nélkül tudnak, nyíltan beszélni a történtekről. Feltétele az is a javulásnak, hogy mind a ketten lássák a saját felelősségüket a történetben, valamint az is, hogy a megbántott tudjon megbocsátani.

Őszintén hiszek abban, hogy van még igény arra, hogy egy életen át tartson egy kapcsolat. Szeretném elhessegetni azt a torzképet az emberekből, hogy használati tárgyként bánjanak egymással. Azaz, ha már nem működik a kapcsolat, vagy úgy érzik, hogy nincs szükségük a másikra, lecserélik. Persze törvényszerű, hogy az újabb kapcsolat sem fog működni egy idő után. Ideig-óráig, amíg az újdonság erejével hat, majd jön a megszokás, az unalom és újból csere szükséges.

Pedig csak azt kellene tudomásul venni, hogy egyetlen párkapcsolat sem működik magától. Kivétel nélkül mindegyiket működtetni kell! Mind a két félnek egyformán és minden nap! Hogy ez nagyon munkás? Igen! Mindenki döntse el maga, hogy megéri-e? Én szóltam....

Ha elakad bárki, hiba csúszik az igyekezetbe, nem látják az okot és azt, hogy mikor rontották el, a javítás lehetősége sem egyértelmű, akkor kellek én, hogy rávilágítsak ezekre és segítsek megtalálni a módot, hogy újra tudjanak tenni egymásért, a kapcsolatukért.

A férjem kedves emlékei között őrzi a következő szívet melengető kis történetet, amit még évekkel ezelőtt egy tengerparti, könnyed futás alkalmával élt át:

Este, még naplemente előtt, nem volt már olyan nagy a hőség, mint napközben, ezért úgy gondolta, hogy jól esne egy laza futás mezítlábasan a parton, a sekély vízben. Egy ideje már futott, amikor meglátott egy idősebb párt kézen fogva, vele szemben közeledni. Amikor egészen közel értek, akkor hallotta meg, hogy énekelnek. Amikor pedig már karnyújtásnyira voltak, felemelték a kezüket, kaput tartva a férjemnek, hogy azon keresztül menjen tovább. Átment alatta és egy kicsit távolabbról visszanézett rájuk, egy ideig még hallotta, hogy énekelnek. Az volt az első gondolata a kedves látvány után, hogy milyen jó lenne így megöregedni.

Én azon fáradozok, hogy sok idős pár sétáljon mosolyogva az utcákon és énekeljen kézen fogva a tengerpartokon.

Néhány gondolat azokról a dolgokról, amik zavarnak az emberi kapcsolatokban

A következő hibák sajnos nagyon gyakoriak, szinte mindegyik kapcsolatban előfordul valamelyik. Nem tudatosan alakulnak ki, inkább a másikra való figyelem hiánya eredményezi ezeket a helyzeteket.

Amikor már egy ideje együtt élnek, egy kicsit úgy érzik, hogy a másik fél a tulajdonuk. Megnyugszanak, mert mellettük van az ember, akit társuknak választottak, éppen ezért hátra dőlnek, kényelmessé válnak. Úgy vélik, nem kell már energiát fektetni abba, hogy hódítsanak, kedvezzenek, udvaroljanak a párjuknak. Gyakran az öltözködésre sem fordítanak már annyi figyelmet. Pedig ez súlyos hiba! Továbbra is szükség van minderre. Elég, ha csak arra gondolnak, hogy mi volt az, amivel meghódították a másikat. A belső tulajdonságok mellett a külsőben is volt megkapó, szemnek tetsző. Ha már nem azt kapják a másiktól, ami vonzóvá tette számukra, akkor kezdődik a kapcsolat elszürkülése.

Ha már odáig jutott a kapcsolat, hogy gyermekáldást terveznek, sajnos nem beszélik meg előre, hogy milyen elvárásaik vannak a gyermeknevelés terén. Ki mit fog vállalni, hogyan veszi ki a részét a gondozásában, miben és mennyire akarnak következeteseknek lenni. Egyet kellene érteni abban is, hogy ha az egyik megtilt valamit a gyereknek, azt a másik ne bírálja felül, ha mégis úgy látja, hogy jobb lenne, ha az ő véleménye érvényesülne, akkor találja meg a módját annak, hogy megbeszéljék ezt, de semmiképpen ne a gyerek előtt. Legyen mindig saját elképzelése a párnak a gyermekneveléssel kapcsolatban. Persze lehet a szülőktől, nagyszülőktől tanácsot kérni, ha bizonytalanok egy-két dologban, de semmiképpen ne hagyják, hogy irányítsák sem ebben, sem másban a kettőjük életét. Mindig a kettőjük megállapodása legyen a mérvadó.

Gyakori az is, hogy az anyát annyira leköti a kisbaba, hogy nem figyel a férjére, és ha már van, a nagyobb gyerekre sem. Meg kell találni a módját, hogy bevonja a mindennapi tevékenységekbe a családtagokat is. A nagyobb testvért is megbízhatja apróságokkal, de a legfontosabb, hogy ő is érezze az anya szeretetét, közelségét, ezért amikor csak lehet, vegye magához, simogassa, éreztesse vele, hogy változatlanul nagyon szereti.

Szülőkkel együttlakni akkor sem egyszerű, ha teljes az egyetértés a gyermekük párjával is. Nem létezik olyan együttélés ahol nincsenek viták. Azt pedig egy szülőnek szó nélkül eltűrni, hogy esetleg bántják a gyerekét, még akkor is, ha csak szópárbajban történik ez, szinte lehetetlen. Akarva-akaratlanul egymás ellen hangolja a fiatal párt. Mindegy, hogy nyíltan, mind a kettőjük előtt alkot véleményt, vagy egyikőjük háta mögött, minden esetben romboló hatást ér el. Hagyni kell őket, oldják meg ketten a problémájukat!

Nem ritka az sem, hogy nincs magánszférája a kapcsolatban élőknek. Mit értek ez alatt? Azt, hogy nincs baráti társaságuk. Sem a férfi, sem a nő nem tud megbeszélni "nőcis" és "pasis" dolgokat senkivel, mert nincs egy barát, barátnő a közelben. Persze látok másik végletet is, amikor túl sok barát van és túl sok az idő, amit velük és nem egymással töltenek. Meg kell találni az egészséges egyensúlyt. Ide tartozik az is, amikor nem bíznak egymásban, nem beszélik meg kétségeiket, hanem kutatnak egymás e-mailjeiben, telefonjaiban és még a zsebeit is kifordítják a párjuknak.

Végül pedig annak szeretnék hangot adni, hogy túl gyakran hangzik el szerintem az a szó, hogy SZERETLEK. Mindennapos lett, a köszönés, mint egy pótkocsit, húzza maga után. Nem érzek mögötte semmi tartalmat. Ugyanez a véleményem a "Legyen szép napod!" kimondásakor is. Sablonossá, szokássá vált ez a jókívánság is, hiányolom a szívből jövőségét.

Persze a másik végletet az aranyos székely vicc képviseli, amikor a feleség szemrehányást tesz a férjének, hogy soha nem mondja neki azt: szeretlek. A férj zseniális válasza erre: - Egyszer már mondtam, majd szólok, ha változik.

Tréfa nélkül, persze hogy kell jókívánságokat mondani egymásnak és az sem kétséges, hogy néha szóban is meg kell erősíteni a másikat abban, hogy szeretjük, de legyen mögötte mindig érzelem, igazi tartalom.

Az én csodáim

Ahogy múlnak az évek egyre jobban azt érzem, hogy az életem tele volt és ma is tele van csodával.

Gyerekként még arra gondoltam, hogy milyen jó lett volna a középkorban megszületni, mert annyira tetszettek azok a ruhák, a tiszta paraszti élet és a tehetőseké is. Volt, aki megkérdezte, hogy szegénynek, vagy gazdagnak szerettem volna születni? Úgy gondoltam, hogy mindegy lett volna. Imádtam azokat a filmeket, amik ebben a korban játszódtak. Elképzeltem magam a korhű ruhákban és arról is álmodtam, hogy lovagolok. Ebből csak a lovak szeretete maradt meg. Testközelből tapasztaltam a nagyszüleim istállójában, hogy milyen szelíd, barátságos és jó illatú ez az állat. Igen, szerettem a ló- és a tehénistálló illatát is és kellemes érzések jönnek elő bennem, amikor arra gondolok, hogy milyen jó volt ugrálni kukorica fosztáskor a kukorica leveléből dombbá magasodott kupacon. A kukoricagóréra is jól emlékszem, amikor kiürült, ott játszottunk, mert hűvösebb volt, mint az udvaron. Azért volt rossz emlék is Misi, a kakas. Ha nem figyeltem eléggé és nem volt nálam a seprű, ő bizony a fenekembe csípett. De ez is szép emlékké szelídült.

Ma már látom, hogy a gyerekkorom a két szerető szülőmmel milyen szép volt. Nagyon sok szeretet áradt felém Tőlük, ami egy életen át elkísér. Talán ennek is köszönhetem, hogy tudok adni másoknak. Egyedüli gyerekként mindent megkaptam. Sportolhattam, úsztam, kosaraztam, megtanultam tangóharmonikán és zongorán játszani, balettoztam, népi táncoltam és társastáncra is jártam, tagja voltam egy nagy kórusnak és egy kamarakórusnak is, valamint belekóstolhattam az amatőr színjátszásba is. Ezek a szabadidős elfoglaltságok lehetővé tették, hogy eljussak olyan helyekre ahová mások soha vagy csak kivételes esetben mehettek.

Fiatal felnőttként az volt az álmom, hogy később kellett volna megszületni, azért hogy legyen módom eljutni a holdra. Ma már nem vágyom erre. Látom, hogy annyi csoda vesz körül és csak töredékét tudom megnézni. De már azért is hálás vagyok a sorsnak, hogy láthattam belőlük néhányat. Amit még megnézhetek az életem során, azt is ajándékként fogom megélni.

Szerettem volna gyerekeket szülni, hármat, négyet... Helyette volt egy örökbefogadott. Azt hittem, hogy anyává az válik, aki kilenc hónapig készül rá. Badarság. Egyáltalán nem éreztem azt, hogy nem az enyém.

Most, hogy újra férjhez mentem, kaptam még négy gyereket ajándékba, vagyis teljesült öreg koromra a fiatalkori vágyam. Szeretem Őket nagyon és úgy tűnik, nekik sincs kifogásuk velem, azaz elfogadtak.

Az is egy hatalmas ajándék, hogy életem hátralévő részét egy olyan emberrel élhetem, akivel nagyon nagy összhangban, szeretetben telnek a mindennapjaink.

Az már egy ráadás erre az egészre, hogy megtaláltam azt az elfoglaltságot, amit szívvel-lélekkel és nagy örömmel gyakorlok. Ez a párkapcsolati coach, házassági tanácsadás. Most, hogy közeleg a nyugdíjba vonulásom ideje, ezt szeretnem teljes gőzzel csinálni.

Figyelem! Szükség lehet rám, bátran keressenek!

Pár nappal ezelőtt odaadtam egy régi ismerősnek a névjegykártyámat. Hosszú ideig nézegette, majd megkérdezte, hogy valóban tudok párválasztási tanácsot adni? Azt válaszoltam, hogy nem igazán erről szól a segítségem, én inkább a megromlott, kicsit félre siklott párkapcsolatok helyreállítását tudom elősegíteni a tanácsaimmal. Erre így felelt: -"Ja! ...Hát azt családon belül kell megoldani! "

Lépten-nyomon szembesülök ilyen, vagy ehhez hasonló véleménnyel.

Kedves érdeklődő, aki most olvasod ezt az írást kérlek, segíts nekem abban, hogy minél több ember megértse: a rokonok, családtagok, de még a barátok sem tudnak pártatlanok maradni és objektív tanácsot adni, egyetlen rossz kapcsolatban élő félnek sem.

Hallottam olyan negatív hozzáállást is, mely szerint a párkapcsolati tanácsadás is egy nyugati hóbort, nem kell követni, hiszen hogy tudná megoldani egy idegen a megromlott kapcsolat kérdését, ha a benne lévők sem tudják.

A másik gyakori megnyilvánulás: "Ha egyszer elromlik egy kapcsolat, már soha nem lesz a régi" Ez így van, de ki akarja, hogy a régi legyen? Hiszen nem vezetett jó irányba, egyértelmű, hogy változtatni, változni kell!

Mikor van baj? Amikor már nem érzik magukat jól egymás társaságában, amikor már nem tudnak beszélgetni, mert nincs közös téma, amikor nem figyelnek a másikra, nem tisztelik a párjukat és nem látnak egymásban semmi szeretni valót. Ekkor még veszekedés nincs, csak közöny.... ezzel kezdődik. Ne várja meg senki, hogy veszekedések is kövessék ezt a már egyébként is siralmas állapotot!

De van olyan kapcsolat is ahol veszekedéssel kezdődik. Napi szinten, menetrendszerűen civakodnak, nincs közöny, mert kiabálnak egymással, ami haragot feltételez. Sajnos a verekedés sem ritka.

Van csendes formula is, ahol már rég nem működik a kapcsolat, de nem veszik észre, vagy nem akarják észrevenni, hogy gépiesek, monotonok a mindennapok. Már nem megélik, hanem túlélik a heteket, hónapokat. Gépiesen teszik a dolgukat, miközben teljesen eltávolodnak egymástól.

Aki segíteni tud nem más, mint az, aki kívülálló és nem utolsó sorban ez a hivatása. Minél előbb ismerik fel a kapcsolatban élők, hogy baj van, annál gyorsabban és egyszerűbben lehet megoldásokat találni.

Egy kapcsolat a szeretetre és a bizalomra kell, hogy épüljön. Mind a kettő nagyon sérülékeny. Helyreállításuk nagyon sok türelmet, időt igényel, amihez kitartás szükséges.

Amikor a gyereken csattan az ostor...

A megromlott párkapcsolatok helyreállítását segítem a munkámmal. Őszinte és elkötelezett híve vagyok. Vallom és már be is bizonyítottam párszor, hogy két ember kisiklott közös életét helyre lehet állítani, ha mind a ketten kötődnek még érzelmekkel a másikhoz. Akkor is értem már el eredményt, amikor csak az egyikőjük volt hajlandó velem az együttműködésre. Persze voltak olyan esetek is, amikor már reménytelenül eltávolodtak egymástól a párok, ilyenkor, ha ezt nem vették tudomásul, csak az ezzel való szembesítésük maradt a feladatom.

Az ok, amiért most tollat vettem a kezembe, a gyerekek.

Vigasztalhatatlanul szomorú leszek, amikor hallom a rémtörténeteket elvált, vagy válófélben lévő szülők viselkedéséről.

Mi a példa a gyerekek előtt? Milyen mintát követnek majd?

Régi igazság, hogy a gyerek nem tartja össze két ember kapcsolatát. Kár, hogy ezt sokan nem tudják és akkor is vállalnak közös gyereket, ha a kapcsolatuk, finoman szólva, már nem felhőtlen. Sokszor fordul elő az is, teljesen rossz gondolatként, hogy az anya egyedül dönt ebben a kérdésben. A kis jövevény nem fogja elsimítani, rendbe hozni a dolgokat, épp ellenkezőleg, megszületése után csak szaporodnak a problémák, feszültebbé, idegesebbé válnak a szülők. Mindennaposak lesznek a veszekedések.

Ki lesz a legnagyobb vesztes? A gyerek, ha esetleg még több is van, akkor a gyerekek.

A gyerekeknek óriási radarjuk, finom kis csápjuk van, amivel érzékelni tudnak mindent, ami körülöttük van. Ha nincs kiabálás, tettlegesség sem, akkor is érzékelik a feszültséget, a szóvá nem tett indulatokat is. Vajon tudatában vannak ennek a szülők? Tudják, hogy mekkora rombolást okoznak ezzel? Óvni kellene őket ettől. Ha két felnőtt nem tud egymással együtt élni, ahhoz a gyereknek semmi köze. Ha nem tudják a kapcsolatukat rendezni, nem szabad együtt maradni. Inkább éljen a gyerek csonka, de nyugodt légkörű családban, mint egy zaklatottban, ahol a szeretet és a tisztelet már vendégségbe sem jár.

Ha megtörtént a különválás, akkor is nagy feladat hárul a szülőkre. Tisztában kell lenniük azzal, hogy a gyerekük szemében továbbra is egyenlőek, azaz mind a ketten a szülei maradnak. Egyformán szereti őket és ragaszkodik hozzájuk, függetlenül attól, hogy az állandó felügyeletet melyik fél kapta.

Már sokszor gondoltam arra, hogy szívesen szerveznék tanfolyamot az elvált szülőknek, ahol megtanítanám őket arra, hogy soha ne beszéljenek tiszteletlenül a volt párjukról a gyereküknek. Teljesen mindegy, hogy ki volt a hibás abban, hogy idáig jutottak és az is lényegtelen, hogy a másik fél mit tett, vagy nem tett azért, hogy most külön élik az életüket.

Tessék tudomásul venni, hogy a gyereknek édesanyja és édesapja volt, van és lesz, amíg él! Teljességgel szükségtelen egymás lejáratása, becsmérlése, negatív tetteknek és tulajdonságoknak a felemlegetése. A gyereknek ugyanis ez FÁJ! Jobban bántja, mint azt valaha el tudnák képzelni. Ő a hibáikkal együtt szereti a szüleit és sokszor nem is ismeri fel azokat.

Toleranciára tanítanám ezeket a szülőket és arra, hogy a gyerekeik érdekeit tartsák szem előtt. Tegyék félre a vélt vagy valós sérelmeiket és a haragot a másikkal szemben, hogy tudjanak együtt dönteni, megbeszélni fontos dolgokat a gyerekeket érintő kérdésekben.

A nyugdíjas kor engem felszabadít...

Hamarosan én is elmondhatom, hogy a nyugdíjasok táborát növelem szerény személyemmel.

Hogyan élem meg ezt? Örülök. Több okom is van derűsnek lenni: először is megéltem ezt a kort. Sajnos kevesebben töltik be a nyugdíjkorhatárt, mint ahogy azt kellene, mert idő előtt elmennek közülünk... Másodszor szabad leszek, azt fogom csinálni, amit szeretek, nem lesz kötelező elfoglaltságom.

A mindennapos bejárás, a korai kelések nem fognak hiányozni. Persze az életem során, több munkahelyen is megfordultam, nagyon sok embert megismertem, közöttük van néhány, akinek a jelenléte hiányozni fog. De erre is van megoldás, előttük az ajtóm mindig nyitva áll és én is meglátogatom majd őket.

Van, aki azt mondta, hogy nyugdíjazása után feleslegesnek és nagyon öregnek érezte magát. Nehezen szokta meg, hogy kívülre került a munka világából, úgy élte meg, mintha leértékelődött volna.

Én pont az ellenkezőjét érzem, hiszen az utolsó pár, munkában töltött évemben, olyan dolgokkal kellett foglalkoznom, aminek sok értelmét nem találtam, közben borzasztóan rosszul éreztem magam és már alig vártam, hogy elérkezzen az utolsó munkanapom.

Amíg várakoztam arra, hogy jöjjön már a várva várt nyugdíj korhatárom, próbáltam nekem tetsző, hasznos dolgokkal tölteni a szabadidőmet. Ekkor találtam rá a párkapcsolati coach, házassági tanácsadó képzésre. Már az első előadás után tudtam, hogy ez az én utam, a hátra lévő életemben ezt kell csinálnom.

Lezárul egy korszak, negyven hosszú év, amit munkába járással töltöttem, ahol nagyon sok embernek kellet megfelelnem ahhoz, hogy boldoguljak. Ennek vége! Természetesen nem dőlök hátra a fotelomban, hanem dolgozom tovább. De már csak azt a munkát fogom végezni ami feltölt, kedvemre való és amihez értek, amiben hiszek, aminek értelmét is látom.

Azt akarom, hogy sokan keressenek, egyre többen megismerjenek, hogy sok-sok embernek tudjak segíteni.

Tudom, hogy nagyon kevesen tudják még elfogadni, hogy egy "kívülálló" személy szóljon bele az életükbe, kettőjük rosszul megélt kapcsolatába. Éppen ezért az a tervem, hogy a környező településeken, klubokban, művelődési házakban tartanék erről előadásokat, azzal a céllal, hogy felismertessem a párokkal, házas felekkel, hogy igen is tud az a harmadik, "kívülálló" segíteni és forduljanak bátran hozzám segítségért.

Karácsonyi gondolatok

Csillagszóró, gyertya, narancs, alma, fahéj, szegfűszeg, méz, kalács, hal, fenyőfa, szaloncukor, mézeskalács házikó, színes, apró égők, ajándék, sok mosoly, nevetés, egy kevés sírás, gyorsan lepörgő könnycsepp. Néhány dolog azok közül, amik a Karácsonyt juttatják eszébe az emberek többségének. Sokan, sok helyen elmondták már, az ünnep nem attól lesz szép, ha hetekig loholunk azért, hogy megvegyük mindenkinek az ajándékot, hogy bevásároljunk egy lukulluszi lakomára is elegendő élelmiszert, hogy erőnkön fölül takarítsunk, süssünk, főzzünk és a végén, mire asztalhoz ülünk, olyan fáradtak legyünk, hogy már ne is tudjunk felhőtlenül örülni annak, hogy együtt lehetünk. Mi az én véleményem?

Lássuk csak: - Készülődés- a takarítás nem vesz el több időmet, mint máskor, ami plusz ilyenkor, az a díszítés, egy kicsit karácsonyivá varázsolni a lakást. De ez olyan "csajos" dolog, amit szerintem minden nő szívesen és nagy szeretettel csinál. - Bevásárlás- való igaz, hogy nem mindegy két emberre vagy tízre főzni és ugye szeret ilyenkor az ember lánya egy kicsit villogni is a sütés-főzési tudományával. Ez egy kicsit megterhelőbb, mint a mindennapokban történő konyhaművészet és a pénztárcát sem kíméli. Én úgy élem meg, hogy ez az én ajándékom. Megveszem, megfőzöm, megsütöm, kisütöm, feldíszítem és tálalom. Benne van abban az alapanyagokon kívül a munkám és a szeretetem is.

-Ajándékok- a mi gyerekeink már felnőttek, épp ezért már nincs karácsonyi ajándék. (Tévedés ne essék, tudom, hogy minden korosztály örül az ajándéknak.) Várjuk az unokákat, akkor kap majd értelmet újra az ünnepnek ez a ceremóniája. Már úgy szeretném látni a kis kezeket, ahogy bontogatják az ajándékokat és a csillogó szemecskéket, az örömöt a pofijukon és egyáltalán már nagyon szeretnék magamhoz ölelni egy kis emberkét....

Persze ezeket a nagyra nőtt emberkéket is nagyon szívesen ölelem meg és puszilgatom őket össze-vissza nemcsak Karácsonykor, hanem bármikor, ha együtt vagyunk. Jó nekem, mert hagyják és viszonozzák is. Mosolyog a lelkem és örül a szívem, amikor mindannyian nálunk vannak és ehhez nem kell, hogy Karácsony legyen. Hallgatni Őket, látni a mosolyukat, ez az én ajándékom. Nem cserélném el semmiért.

Gyerekként mindig csodálkoztam azon, hogy a szüleimnek alig akadt ajándék a fa alatt, nekem pedig mindig több is volt. Mára már megértettem, hogy Nekik én voltam a legnagyobb ajándék. Már tudom, mert én is megtapasztalhattam, hogy milyen érzés szerető gyerekek gyűrűjében lenni.

Azt kívánom mindenkinek, hogy érezze, tapasztalja meg, hogy milyen szeretve lenni. Mindenkinek jusson Karácsony este egy jó szó, egy simogatás és egy tál finom étel.

A karácsonyi csapda

Mi jut eszébe mindenkinek először a Karácsonyról? Szerintem a szeretet. Persze sok más is, ajándékok, túlevés, túlivás, vendégség, vendégek és még sorolhatnám...

Talán ez az egyetlen olyan ünnep egész évben, amire mindenki nagyon készül, amitől mindenki sokat vár. Sőt van, aki úgy gondolja, hogy ez lesz a sorfordítója. Nem véletlen, hiszen a Karácsony a szeretet, a megbocsájtás jelképévé is vált, sokan ilyenkor tartják az eljegyzésüket is.

Egy szépen feldíszített fa alatt, finom ételek ínycsiklandozó illatával telt, meleg szobában, csak jó gondolatok ébredhetnek az emberekben. Még azokban is megcsillan némi fény és édes érzés, akik egyedül ünnepelnek, vagy azért mert akivel lehetnének már elköltözött...vagy azért mert közös döntés alapján kettéváltak útjaik, vagy már másik családot alapítottak messze, túl a határon is és épp nincs rá mód, hogy itt legyenek.

A legtöbbünknél a Karácsony egymásról, a gyerekekről, az együtt töltött vidám percekről szól. Örülünk egymásnak, mindenkinek van egy kedves szava a másikhoz, nincs önzőség, hiszen attól boldog ez az ünnep, hogy megtapasztalhatjuk a másik örömét.

De az a véleményem, hogy ez csak úgy lehetséges, ha az év folyamán van arra mód, hogy megtapasztaljunk ilyen, vagy ehhez hasonló pillanatokat. Csak akkor lesz igazi a Karácsony, ha nem ettől az egy estétől várjuk a boldog pillanatokat, hanem egész évben dolgozunk azon, hogy mosolyt csaljunk a másik arcára, ha tisztelettel bánunk egymással és egymást segítve, szeretettel közelítünk a hétköznapokban is a társunkhoz és a gyerekekhez is.

Aki úgy gondolja, hogy arra való a Karácsony, hogy feloldjon, megbocsájtást teremtsen a vitatkozó, veszekedő, néha még gyűlölködő felek között is, az csapdába kerül. Azt tapasztalja, hogy egyáltalán nem teljesül a vágya, sőt a csalódottság miatt, még türelmetlenebb, még haragosabb és elkeseredettebb lesz. Folytatódik az, ami egész évben volt, még jó, ha nem lesz rosszabb az addig átélt reménytelenségben eltöltött időnél.

Nem a Karácsony hoz megoldást egy kapcsolatban, a családban, hanem a közös változtatni akarás és az, ha meg is beszélik, majd tesznek is mind a ketten azért, hogy a változás tényleg megtörténjen.

KÍVÁNOK MINDENKINEK ILYEN ÚJ ÉS BOLDOG ÉVET!

Újévi fogadalmak

Soha nem értettem, hogy miért kell várni az év végéig azzal, hogy valaki elhatározzon valamit. Általában az emberek homlok egyenest mást akarnak tenni, mint amit addig csináltak. A legtöbben megfogadják, hogy leszokna az ivásról, a dohányzásról vagy a mértéktelen evésről, az édesség falásról. Azért is tartom ezt a dolgot értelmetlennek, mert a szilveszteri jó kedvben hozott döntések megvalósulását, őszintén mondva, nem tapasztaltam túl gyakran. Bár vannak, akik már év közben is mondogatják, hogy mi lesz az, amit az év végén megfogadnak majd.

A véleményem az, hogy bármikor hozhatunk olyan döntést, ami meghatározó, akár sorsfordító is lehet az életünkben. Eddig úgy láttam, hogy a végrehajtást a halogatás hiúsítja meg a leggyakrabban. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy gondolkodás nélkül hozzunk döntéseket és ugorjunk fejest a megvalósításba. Egyébként sem vagyok híve a drasztikus változtatásnak, bár akadnak esetek, amikor elengedhetetlen.

Ha már ragaszkodni akar sok ember ehhez a szinte hagyománnyá vált rituáléhoz, ami szerint Szilveszter napján fogadalmat kell tenni, mi lenne, ha a fogadalmak között olyan dolgok szerepelnének, hogy jövőre türelmesebb leszek, jobban odafigyelek a páromra, a rossz tulajdonságait, (ami tudjuk, mindenkinek van bőven) nem hangsúlyozom azzal, hogy szembesítem vele minden alkalommal, inkább a jót keresem benne. Megragadok minden alkalmat, hogy figyelmességgel kedveskedjek. Megköszönök neki olyan dolgokat is, amit addig természetesnek tartottam, hogy megtett. Sokkal több minőségi időt töltök vele. Megbeszéljük a napi történéseket, a problémákat nem söpörjük a szőnyeg alá, hanem együtt oldjuk meg. Amiben tudom, segítem a másikat és tekintettel leszek az ő igényeire is. Együtt döntünk mind a kettőnket érintő kérdésekben.

Ha a fenti listán olyan dolgok szerepelnek, amiket eddig nem, vagy csak ritkán tettek meg, akkor legyenek benne az újévi fogadalomban.

Én ehhez kívánok jó egészséget, ha kell bátorságot, erőt, akaratot az újesztendőben és akkor nagyobb eséllyel jön a boldog újév is.

Ha a megvalósítás nem megy zökkenők nélkül és eredménytelennek érzi bárki a kapcsolata javítását, várom tanácsadásra.

És még egyszer nagyon boldog Új Esztendőt kívánok mindenkinek!

Hogyan válasszak magamnak párt?

Úgy alakult, hogy az elmúlt időszakban több olyan fiatallal is beszélgettem, akinek még nincs párja. Olyan problémákat vetettek fel, amik úgy tűnnek, mint ha általánosak lennének. Hosszasan taglalták a helyzetüket, már szinte panaszkodásnak éreztem a szavaikat. Volt közöttük egyetemet végzett és szakmunkás is, de a mondanivalójuk teljesen összecsengett egy kialakult általános képpel, ami szerint ma Magyarországon nagyon nehéz megtalálni azt a másik embert, akivel szívesen megosztanák a mindennapjaikat. Szomorúan veszem tudomásul, hogy ez a megváltozott világ nem kedvez a fiatalok eredményes társkeresésének.

Nem akarom azt hajtogatni, hogy bezzeg az én időmben, pedig nagyon is igaz... akkor még volt miből szórakozni, mert ha hét közben valaki túlórát, vagy külön munkát is vállalt, akkor annyi pénze volt, hogy nyugodtan mehetett a hét végén szórakozni és még nyaralásra is gyűjthetett.

Most viszont jó, ha van munkája és keres annyit, hogy elegendő legyen a szorosabb kiadásokra és csak esetleg havi egy alkalommal engedheti meg a szórakozást. Itt az első gát, a PÉNZ! Ez egy dupla probléma a fiúk szerint, mert a mai lányok között nagyon sokan vannak, akik úgy keresnek társat maguknak, hogy azt nézik, milyen autója van a jelöltnek és mennyire van kitömve a pénztárcája. Ezek a típusok azok, akik a szórakozóhelyek állandó látogatói. Vagyis azok a feleségnek leginkább megfelelő lányok, akik másként gondolkodnak, nem járnak csak nagyon ritkán szórakozóhelyre. Itt a másik probléma a HELY kérdése, a helyé, ahol lehet ismerkedni.

Úgy gondolom, ezt a fenti két problémát némileg kiküszöbölné az, ha több klub működne, ahol olcsóbban lehetne ételt, italt kapni, ahol valamilyen rendezvény köré szerveződnének a hasonló érdeklődésű fiatalok.

Az egy dolog, hogy a tanulási idő ma már sokkal hosszabb. Két-három diplomát is szereznek a mai fiatalok mire munkába állnak. Ez egy felöl jó, hiszen a munkapiaci esélyüket növelik vele de, a másik oldalát nézve, konkrétan a biológiait, már gyakran túl hosszú ideje ketyeg az órája a lányoknak, vagyis a gyermekvállalás esélye csökken. Egy újabb gát, a TANULÁS. Tanulmányaik végeztével keresnek csak párt és az sem törvényszerű, hogy az első pár évben már sikerül is a várva várt teherbe esés.

Gyakori a fiatalemberek körében az is, hogy az a véleményük először egzisztenciát kell teremteniük ahhoz, hogy nősülésre vagy egy tartós kapcsolatra szánják el magukat. Kedveseim, a mi időnkben együtt, párban teremtettünk egzisztenciát! Azaz ketten hordtuk össze, amink lett, együtt güriztünk, kínlódtunk érte, a terveket a jövőnkről együtt szőttük, a fészkünket együtt építettük és így az öröm is közös volt. Gondolkodjatok el azon, hogy melyik a jobb dolog az, amikor egy készen lévő lakásba, házba költöztök, ahol a ti ízléseteket semmi nem tükrözi, vagy az, amikor a ti elképzelésetek is megvalósul a közös otthonotokban? Melyiket fogjátok jobban szeretni, becsülni? Melyiket érzitek majd jobban a sajátotoknak? Hogy fontos-e mindez? Nagyon! Hiszen az otthon az a hely ahol megpihenhetsz, feltöltődhetsz, ahova szívesen mész, ahol jól érzed magad. Tehát fontoljátok meg alaposan! EGZISZTENCIA KÖZÖSEN!

Az IDŐFAKTOR a másik gát a párválasztásban. Ugyanis minél idősebb a párkereső fiú vagy lány, annál több olyan tulajdonság rögzül benne, amit már nem tud levetkőzni. Miben jelent ez gátat? Az alkalmazkodásban, a másikkal való összecsiszolódásban, az elfogadásban, a nyitottságban. Az idővel egyenes arányban csökken a tolerancia. Valamint egyenes arányban nő az elvárások sora. Vagyis észre sem veszik, hogy rigolyásak lettek, túl nagy az elvárásuk a másikkal szemben és közben ők maguk a kialakult szokásaikból szemernyit sem hajlandóak engedni.

Elég sötét képet festettem most ezzel, hogy egy kicsit kilátástalannak írtam le a mai fiatalok párválasztási helyzetét. Nem az elkeserítés volt a célom, hanem az, hogy rávilágítsak a problémákra. Figyelemfelkeltés miatt írtam le a fentieket azért, hogy tudomásotokra hozzam: TI, KEDVES FIATALOK, TEHETTEK AZÉRT, HOGY NE ÍGY LEGYEN!

Színezd újra!

Amilyen sokféle az ember, olyan sokféle az emberek párkapcsolata is. Nagyon széles és színes a paletta.

Hogy mennyire így van, ezt egy kedvenc versemmel szeretném alátámasztani. Szemléletesen, színesen, egy kicsit játékosan, ironikusan ír arról Somlyó György, hogy milyen sokféle párkapcsolat létezik.

MESE ARRÓL, KI HOGYAN SZERET

Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hisz szeretik.
Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hiszen szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeretik.
Van, akinek számára a szerelem határos a gyűlölettel.
Van, akinek számára a szerelem határos a szeretettel.
De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti a szeretettel, s nem érti, hogy mások feleletül a gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet.
Van, aki úgy szeret, mint az országútra tévedt nyúl, amely a fénycsóvák csapdájába esett.
Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi azt, amit szeret.
Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost, amelyre bombáit ledobja.
Van, aki úgy, mint a radar, amely a repülők útját vezeti a levegőben.
Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja, hogy megszopja az éhező kisgyerek.
Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába nyelő amőba.
Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke a lángot.
Van, aki bölcsen, mint a medve a téli álmot.
Van, aki önmagát szereti másban, s van, aki önmagában azt a másikat, akivé maga is válik általa.

A színek a kapcsolatok elején élénkek és rendelkeznek a szivárvány összes árnyalatával. De nem tart ez örökké. Ha nem dolgozik azon mind a két fél, hogy fennmaradjon ez a színes kavalkád, vagy legalább a nagyobb része, akkor hamarosan már csak a szürke és fekete árnyalatainak szomorú hatását érezhetik, ez pedig a kapcsolat végének a kezdete lesz.

Az, hogy két ember hosszútávon tud-e együtt élni úgy, hogy a kapcsolatban mind a ketten jól érezzék magukat, a hiedelemmel ellentétben, nemcsak attól függ, hogy mennyire szeretik egymást, van-e közös érdeklődésük, tudják-e elnézni egymás hibáit, megtűrni a másik szeszélyeit, hanem legfőképpen attól, hogy mennyire tudják megbeszélni a problémákat, mennyire tudnak együttműködni a mindennapokban, hogy van-e közös céljuk és mennyire figyelnek a másik igényeire.

A végletesség is lehet a kapcsolat megrontója. Sokszor találkozom azzal, legtöbbször hölgyek esetében, hogy maximálisan alávetik magukat a párjuknak. Azaz, nem mondják el, ha bántja őket valami, mindig hagyják, hogy a másik elgondolása, akarata érvényesüljön, kiszolgálják a társukat mindenben. Ez a szolgai hozzáállás nem tartható hosszútávon. Mind a két fél belefáradhat, megunhatja ezt az állapotot. Igen, még a kedvezőbb pozícióban lévő kiszolgált fél is előbb-utóbb ráébred arra, hogy nem jó így, többre vágyik, unalmasnak, egyhangúnak éli meg a kapcsolatot.

Természetesen találkoztam már olyan férfival is, aki mindent próbált megadni az imádott hölgynek. Így folyton a kedvébe járt és a "csillagokat is lehozta a földre", de egy idő után azt tapasztalta, hogy ez is kevés.

A másik véglet, amikor mindig, mindenben, mindenről van véleménye, ellenkező akarata az egyiküknek és ezt lépten-nyomon hangoztatja is. Unalmassá, megszokottá, szürkévé válik ez is hamar és már meg sem hallja a partner a szavait. Csúnyán hangzik, de alapzaj, zavaró zörej lesz a mondandójából, amitől szabadulni akar majd.

Mi a megoldás?

-A végletességet mindenképpen kerülni kell.

-Az egyhangúságot meg kell törni, valami újat, újdonságot kell kitalálni, amivel kizökkentjük egymást a hétköznapokból, a megszokásból.

-A közös célok elengedhetetlenek. De mindig legyen bennük mind a két fél igénye.

Sokszor nem is veszik észre az emberek, hogy már régóta szürkeségben élnek, csak azt érzik, hogy már nem olyan jó a másikkal együtt lenni. Egyre többször csak a hibáit veszik észre a társuknak és nem tudnak már a régi szeretettel gondolni, nézni rá.

Ilyenkor kell újra gondolni a kapcsolatot, ekkor van nagy szükség az újraszínezésre.

Ha egyedül nem megy, én szívesen segítek.

Mese, romantika, szükség van rá?

A romantika elsőként az angoloknál jelent meg, ők használták először, eredete egészen a XVII. századba nyúlik vissza. Jelentése: regénybe illő, vadregényes, festői, valami, ami inkább a szárnyaló képzeletet tükrözi, mint a valóságot.

Ha tovább gondolom és a mai kor szellemének megfelelően értelmezem, akkor egy olyan helyzetre, szituációra, történetre, benyomásra illetve hangulatra, látványra kell gondolnom, ami már nem is életszerű, inkább mesébe illő.

Ez a kulcs szó, hogy mesés. Lehet vitatkozni velem arról, hogy szüksége van-e a felnőtteknek mesére, de ha őszinte akar lenni a saját, belső érzéseit is figyelembe kell vennie annak, akinek feltett szándéka, hogy engem meggyőzzön. Elsősorban nem is a szó szerinti mesékre gondolok, hanem a romantikára. Szinte biztos, hogy az ellentáboromat leginkább a férfiak népesítenék, hiszen ők azok, akik először mondják azt egy romantikus helyzetre, hogy ez olyan "nyálas" és egyáltalán nem férfias romantikus dolgokat tenni a párjukért. Pedig kedves férfiak, jó ha tudják, minden nőnek szüksége van erre, függetlenül attól, hogy hány éves az illető hölgy, vagy milyen stádiumban van a kapcsolatuk és az sem számít, hogy hány éve vannak együtt. Ha nem is értenek egyet ezzel a teremtés koronái, és nem tartják szükségesnek a romantikát, legalább azt ismerjék el, hogy ha mégis rászánják magukat egy ilyen tettre, utána egyértelműen élvezik annak jótékony hatását.

A kapcsolat elején az első kézfogás, az első csók is a romantika része, bár egyre több tapasztalatom van arról, hogy már az első találkozás az ágyban végződik.

Ma már egyre extrémebb helyszínt választanak a fiatalok az eljegyzéseknek, sőt van, aki a hagyományos lánykérést követi és a szülőktől is megkéri a kedvese kezét. Ez is lehet romantikus.

A házasság vagy az együttélés sem kell, hogy megölje a romantikát. Az együtt töltött minőségi idő, amikor a másik kedvébe járunk és odavisszük kikapcsolódni ahol tudjuk, hogy biztosan jól érzi magát, vagy ahol közösen új élményeket szerzünk, feltöltődünk, ez is lehet romantikus. A mindennapok rohanása is enged annyi időt, hogy módunk legyen meglepni a másikat egy mozi-, színházjeggyel, esti sétát tenni, vacsorázni kettesben egy hangulatos helyen, esetleg otthon gyertyafénynél, vagy együtt szurkolni egy sporteseményen. Egy virágcsokor, amit nem eseményhez kötötten adnak át, hanem csak úgy, hogy lássák mosolyogni a másikat. De lehet romantikus egy vállra, nyakra, kézre adott csók is, amit napközben, váratlanul adnak a társuknak. Nagyon sokféle és finom módja van annak, hogy tudomására hozzuk a másiknak azt, hogy szeretjük, törődünk vele és becsüljük őt. Nem győzöm eleget hangsúlyozni, hogy két ember kapcsolata csak akkor működik, ha mind a ketten dolgoznak érte. Többek között ezért van nagy szükség a romantikára.

Kérek minden férfit, hogy fontolja meg van-e értelme legyőzni a belső ellenszegülésüket egy kellemes este, hét, hónap vagy évek reményében?

A javítás technikáit megtanítom, nagy szükség lehet rá

A nálam tanácsadáson megjelenő pároknál mindig ugyanaz a kérdés vetődik fel, hol rontották el? Szinte kivétel nélkül azzal vannak elfoglalva és az a legnagyobb problémájuk, hogy ki a felelős a zátonyra futott életükért. Pedig fő kérdésként azt kellene megvitatni, hogy hogyan tovább? Hogy tudják együtt megoldani a problémáikat.

Számomra mindig bíztató, ha megkeresnek és a legjobb, amikor párosan jönnek, mert ezt úgy értékelem, hogy mind a ketten lépni kívánnak a változás érdekében. A nagy kérdés azonban számukra ekkor még mindig az, hogy ki lépjen?

Nagyon sokat gondolkoztam már azon, hogy milyen hasonlattal magyarázhatnám el egyszerűen azt, hogy miért ne várjanak a másikra, hogy miért kell mind a kettőnek törekedni arra, hogy rendbe hozzák a kapcsolatukat.

Egy jó párkapcsolat olyan, mint a TŰZ: amit állandóan táplálni kell, lehet, hogy néha csak parázslik, de ha újabb éghető anyagot dobnak rá, akkor lángra lobban.

Olyan, mint a VIRÁGOSKERT: ha gondosan ápolják, öntözik, gyomtalanítják, akkor gyönyörű virágok nőnek benne, de ha nem gondozzák, akkor elgazosodik, kiszárad, nem lehet egy idő után felismerni sem, hogy ott valaha illatos, szemet gyönyörködtető növények voltak.

Olyan, mint a HÁZ: ha folyamatosan nem javítják ki a hibáit, az esetleges sérüléseket, akkor egy idő után lakhatatlanná válik és később össze is omlik.

Tipikus kifogások, amivel a tettek halogatását támasztják alá: "nincs idő", "nincs alkalmas hely, körülmény", "nem készültem fel rá", " már mindent megpróbáltam, de hiába", "eddig is csak én tettem a kapcsolatért", "nem én követtem el a hibát" és így tovább, a végtelenségig lehetne a sort folytatni.

A lényeg az, hogy teljesen mindegy, hogy kit éreznek hibásnak, hogy kit okolnak a jó kapcsolat hanyatlása miatt, egyszer és mindenkorra véget kell vetni az egymásra mutogatásnak. A kapcsolat egy "társas játék", ha nem működik, mindenki hibás, az is, aki elhanyagoló és az is, aki hagyja, hogy elhanyagolják.

A változást nem az okok vagy a bűnbak keresése hozza, hanem az, ha mind a ketten dolgoznak a javításon.

Ha eldöntötték, hogy tenni akarnak a kapcsolatukért és nem tudják, hogyan kellene elkezdeni, én szívesen segítek.

Gutta cavat lapidem, azaz a csepp kivájja a követ

Miért adtam ezt a címet a mai írásomnak? Az alábbiakban ki fog derülni.

Amikor összekötjük az életünket egy másik emberrel, még szinte mindent tökéletesnek látunk. Később, ahogy telik az idő, egyre több hibát vélünk felfedezni a másikban. Majd egyre gyakrabban fordul elő, hogy már zavar is minket az, ahogy beszél, amit tesz, vagy az, amit rendszeresen elfelejt megtenni.

Azt hiszem, sokan értenek velem egyet abban, hogy akit szeretünk, aki közel áll hozzánk, azt szeretnénk tökéletesnek látni. Ezért előfordul, hogy veszekszünk, morgunk, esetleg kiabálunk is vele, vagyis nem toleráljuk úgy a viselkedését, mert kifogást találunk benne. Pedig egy idegennek, aki ugyanazt teszi, mint a szerettünk, szó nélkül tűrjük ugyanazt, sőt van, hogy meg is mosolyogjuk, nincs kényszerérzetünk arra vonatkozóan, hogy neki is tökéletesnek kellene lenni. Elnézőbbek, türelmesebbek és kedvesebbek vagyunk másokkal.

Gondoljuk csak végig! Nem azzal kellene kedvesebbnek, elnézőbbnek és türelmesebbnek lennünk, akivel együtt éljük az életünket? De igen!

Amikor éjjel-nappal együtt vagyunk a társunkkal és úgy hisszük, hogy mindent tudunk a másikról és arról is, hogy milyen elvárásai, igényei vannak a másiknak, akkor monoton módon éljük a mindennapokat, annak tudatában, hogy egy láthatatlan kapocs köt minket össze. Nagyon erősnek, sziklaszilárdnak véljük ezt az összetartozást, pedig lehet, hogy már régóta nem az, mert eltelt már pár év és más igények, elvárások születtek időközben. Ami persze természetes, a baj ott van, ha ezt nem beszélték meg, ha nem tudatták a másikkal. Telnek az évek és a sziklaszilárdnak hit kapcsolat kezd megromlani. Apró, egyáltalán nem jelentőségteljes dolgokat kell elképzelni, pici kis sértések fordulhatnak elő, amit esetleg csak a sértett fél érzékel és nem is érzi ő sem komolynak. Elmaradnak a romantikus kis gesztusok, virág, séták, figyelmességek, meglepetés ajándékok, együtt töltött minőségi idők. Helyükbe a szürke, egyhangú hétköznapok lépnek és gyakori lesz az is, amikor bár nem akarattal, de elfelejt megtenni dolgokat az egyik fél a másiknak. Lehet erre kifogás a hajszoltság, a túl sok probléma, de mivel együtt élnek nem vehetik semmibe a másik igényeit. Csak akkor várhatnak el tartós harmóniát a kapcsolatban, ha ezekre figyelnek mind a ketten.

Amikor sorozatban, napi szinten élik meg, hogy ismét eltelt egy olyan nap amikor megbántott a párom, lassan, de biztosan elkezdenek távolodni egymástól. A sziklaszilárdnak hitt kapcsolat először csak megromlik, majd lassan meg is szűnik. A latin közmondás szerint gutta cavat lapidem, azaz a csepp kivájja a követ. Az a vízcsepp, amelyik simogató is tud lenni, szomjat is tud oltani, olyan nagy erővel rendelkezik, hogy a kemény követ is megbontja. Itt a hasonlóság, így hat a kapcsolatokra az, ha nem azt adják egymásnak az emberek, amit a másik elvár az együttlétben, amit szeretne kapni, amire szüksége van ahhoz, hogy jól érezze magát, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy boldog legyen.

Sokkal több figyelmet, odaadást kell a kapcsolatokban szentelni a másiknak és gyakrabban kell megbeszélni az elvárásainkat, ha nem akarjuk, hogy a "csepp kivájja a követ"!

A párkapcsolatok és az évszakok

Egy ideje játszom a gondolattal, hogy a párkapcsolatokat csoportokba soroljam. Az én elképzelésem szerint a legjobban az évszakok jellemzői tükrözik azt, hogy milyen természetű két ember viszonya. Egy kis játékosság van ebben és persze nélkülöz minden tudományos tételt vagy meghatározást. Ez csak az én gondolatmenetem, elképzelésem, társításom, de úgy gondolom a magyarázataimat elolvasva bárki vonhat párhuzamot a saját kapcsolata és az évszakok között.

Az alábbiak elolvasása után, gondolja végig más is, persze csak ha kedve van, hogy a saját kapcsolatát melyik évszak jellemzi a legjobban.

TAVASZ: megújulás, színek, virágok, meleget adó napsütés, madárdal, csupa olyan dolog, ami jókedvre derít, mosolyt csal az arcokra. Számomra ez az évszak jelenti a legpozitívabb dolgokat.

Ide sorolom azokat a párokat, akik képesek mindig új dolgokat a kapcsolatukba vinni, okosan szeretik a másikat, úgy ahogy mind a kettőjüknek jó. Ha döcögős, valami miatt nem olyan már az életük, képesek újra és újra megbeszélni és úgy alakítani, hogy ismét jó legyen.

NYÁR: forróság, zivatar, mennydörgés, villámlás, de a pihenés, a lazítás ideje is.

Azok a kapcsolatok tartoznak ide, ahol sok a veszekedés, hangosak, magas hőfokon élik az életüket és bár vitában bővelkednek a mindennapok, ki is békülnek, lazítani, pihenni is tudnak. Ezeknek az embereknek lételeme a vitatkozás, ők csak így tudják élni az életüket. Mindig mindent azonnal megmondanak a másiknak és gyakran kiabálva teszik ezt.

ŐSZ: kellemes, langyos levegő, gyönyörű színek, amit lefesteni is nehéz, mert nincs olyan színárnyalat, ami visszaadná azt, amit az őszi falevelek látványa a szemnek ad. De ez az évszak az elmúlásé is, ami szomorúságot is jelent.

Vannak emberek, akik képesek a múlt szépségét, a boldog emlékeket konzerválni és ezekből az emlékekből élni. Nem vesznek tudomást a jelen sivárságáról, mert a tudat és a gondolat, hogy egykor milyen szép és jó volt elhomályosítja a szemüket és nem látják, hogy már csak együtt élnek, de nem egymásért és nem szól már semmi arról, hogy megszépítsék a jelenüket. Őket sorolom ehhez az évszakhoz.

TÉL: hideg, sár, jégcsap, hó, havas eső, ónos eső. A tél számomra jó is és rossz is. Nem szeretem a hideget, a sarat, az ónos esőt. Imádom egy jó meleg szobából nézni, ahogy nagy pelyhekben hull a hó. Gyönyörű számomra a napsütésben fürdő havas táj és sétálni is jó ilyenkor, de csak annyi ideig, amíg nem fázunk át. Utána jól esik egy pohár meleg ital és a kandalló tüze is romantikus.

Azokat a párkapcsolatokat nevezem télinek, ahol egy ideje már nem működik minden, vagy akár már semmi nem olyan, ahol már az egyik fél kitekinget a kapcsolatból és próbál másutt boldogságot találni, de nem tud végelegesen dönteni.

Persze lehet velem vitázni, de értelme nincs, mert ezek csak az én gondolataim a párkapcsolatok természetéről. Biztosan lesz olyan olvasó, aki több évszakban is meglátja az életük jellemzőit, ez természetes.

Amit mindenki kívánhat, azt kívánom én is: jöjjön el végre a tavasz, a természetben és a párkapcsolatokban is.

                       A hosszú távú együttélés elengedhetetlen feltételei

• Talán az első és legfontosabb, hogy szeresse önmagát mind a két fél. Hiszen, hogy tudja elfogadtatni magát az ember a másikkal, ha saját magával nincs rendben, ha bizonytalan abban, hogy jól tud-e dönteni, helyes-e amit képvisel és nincs-e valami hiba a viselkedésében, a reakcióiban a mindennapok történései során. Persze az is igaz, hogy az igazi társak segítik egymást mindenben, így az önértékelésben is. De ez csak úgy tud hatékony lenni, ha az alapvető dolgok rendben vannak, azaz szeretik önmagukat mind a ketten, és ha ezen felül akadnak hiányosságok, hiszen senki nem tökéletes, azt együtt korrigálják.
• Legyenek közös célok, rövid és hosszútávon is. Természetesen lehetnek egyénileg tervezett, csak az egyikőjük által kitűzött és csak rá vonatkozó célok is, de ezek soha nem nőhetnek a közösen elhatározottak fölé, nem szabad, hogy felülírják azokat. Miért fontosak a közös célok? Mert a kapcsolat mozgatórugói lesznek. Az együtt és közösen elért dolgok összecsiszolják, harmonikusabbá teszik a kapcsolatot és az elért eredmény is közös lesz. Miért fontos ez? Normális esetben két ember, ha összeköti az életét, akkor egy kétszemélyes közösséget hoz létre, ahol egyenlő félként, közös akarattal élik tovább az életüket abban a reményben, hogy együtt, egymást segítve történik majd minden.
• Mindig és mindent meg tudjanak beszélni egymással. A hangsúly az egymással szón van! Nem a családdal, barátokkal, hanem ketten, hiszen a sérelem is kettőjük között jött létre. Soha ne legyenek elvarratlan szálak! Ha megbántódtak okkal vagy anélkül, legyen rá idő és hely, hogy megbeszéljék, kibeszéljék. Ehhez rendelkezni kell azzal a képességgel, hogy szó nélkül, odafordulva meg tudják hallgatni a másikat. Birtokolni kell azt a tudást is, hogy nem szabad ráerőltetni a párjukra a saját akaratukat, elképzelésüket vagy véleményüket. Valamint gyakran, ahhoz, hogy megértésre találjanak az elhangzottak jó, ha rendelkeznek annyi képzelőerővel, ami elég ahhoz, hogy egy kicsit beleéljék magukat a másik helyzetébe.
• Mindig legyen minőségi idő, amit együtt töltenek. Az, hogy ez az időtöltés mit takar, a kettejük közös akaratán kell, hogy múljon. Együtt kell eldönteni és mindig teret kell engedni a másik által fontosnak tartott, vagy szívesen végzett szabadidő tevékenységnek is.
• Ne teljen el úgy nap, hogy valamivel nem kedveskednek a másiknak! Ez anyagi ráfordítás nélkül is kiválóan működhet. Mire gondolok? Ölelés, simogatás, egy házimunka átvállalása, bevásárlás a másikkal, esetleg helyette, egy kis cédula a zsebben, "szeretlek" felirattal vagy, hogy "várlak haza". Némi anyagi ráfordítással: egy bonbon, cukor vagy csoki a zsebbe csúsztatva, persze észrevétlenül úgy, hogy napközben találja csak meg. Sms, benne: "gondolok Rád", vagy "de jó, hogy este találkozunk"üzenettel. Végtelen sok módja van annak, hogy kifejezzük, mennyire szeretjük a másikat, hogy gondolunk rá és boldogok vagyunk, hogy vele kötöttük össze az életünket.

Talán ezek a legfontosabb és elengedhetetlen dolgok egy párkapcsolatban.

Ha a fentieket sikerül betartani és megtartani, ha a kapcsolatért mindennap tesznek valamit a párok, olyan valamit, ami mind a kettőjüknek jó, azt hiszem tartós, élhető és boldog lehet az életük.

Tudom, hogy miről beszélek, én is átéltem...

Nem voltam tudatos, a párkapcsolatára okosan odafigyelő ember. Eleinte úgy gondoltam, hogy szuper módon és jól működik a házasságunk, amikor pedig már éreztem, hogy baj van, próbáltam helyrehozni, odafigyelni, de rosszul mértem fel a helyzeteket, a reakciókat és azt sem tudtam, hogy mit kellene tennem azért, hogy megváltozzon a már szinte elviselhetetlen közös életünk az akkori férjemmel.

Változtatni a rossz irányon egy szenvedélybeteg mellett, akinek esze ágában sincs lemondani arról, ami a konfliktus fő táplálója, lehetetlen vállalkozás. Szerencsére túlléptem ezen és elengedtem, mielőtt még én sérültem volna visszavonhatatlanul. Ezért mindenkinek, aki hasonló helyzetben van, azt tanácsolom, hogy mérlegeljen. Vegye számításba, hogy kell-e tovább egy olyan kapcsolatban élnie ahol esély nincs a változásra és tegye meg a lépéseket az eltávolodásra. Nagyon nehéz, tudom. Én is átéltem, én is arra gondoltam, hogy magára hagyok egy beteg embert, aki biztosan elveszik majd nélkülem. Ma már tudom, hogy én vesztem volna el, ha maradok.

Furcsa, ugye? Pont én írom ezt, aki a házasság, illetve a párkapcsolat mellett tettem le a voksom.

Persze, hogy leírom azt is, amikor nincs mód a változtatásra, amikor minden erőfeszítés hiába történik. Ez természetes. A tőlem tanácsot kérőknek is elmondom, ha nem látok esélyt az együtt maradásukra.

Ha egy kapcsolatban az egyikük szenvedélybeteg és gyógyulásra kilátás nincs, a változás esélye is nulla. Ha megcsalás történik, akkor a kapcsolat helyreállítása nagyon sok időt, energiát igényel. Sokszor a kitartás hiánya, a megcsalás hosszú idejű fennállása, a bizalom elvesztése az, ami meggátolja a pozitív végkifejlet kialakulását. Ha szürkévé, lapossá, unottá válik az együttlét, de még egymás iránt a szeretet mind a kettőjükben megvan, akkor ideális a helyzet a változtatásra.

Persze, csak akkor, ha mind a ketten tesznek érte!

És végül legyen itt egy pár hasznos tanács, amire mindenképpen figyelni kell:

• A közös problémák megbeszélése mindig a pár két tagjának a feladata és kizárólag egymással. A barátok, szülők nem tudnak ebben érdemben segíteni, hiszen nem pártatlanok.
• "A szőnyeg alá söprés" nem megoldás, a sérelmek hordozása a kapcsolatot rossz irányba viszi. Tessék elmondani a másiknak azt, ami bántó, vagy azt, amivel nem értünk egyet.
• A tartós haragot mindenképpen kerülni kell, mindig a közös nevező elérése legyen a cél.
• Idővel az igények a párkapcsolatban változnak. Az új elképzeléseket, gondolatokat, elvárásokat rendszeresen meg kell beszélni. Egyáltalán nem egyértelmű, amit gyakran hisznek, főleg a hölgyek, hogy: "Annyi éve élünk már együtt, hogy a páromnak már a gondolatomat is ismernie kell. Azt pedig, hogy mit szeretnék, kérés nélkül is tudnia kell." Nem!!! Kedves nő társaim, bizony időről-időre el kell mondani a férfiaknak, hogy mit szeretnénk, még akkor is, ha számunkra úgy tűnik, hogy már megint ismételjük önmagunkat.
• Utoljára hagytam, de nagyon fontos! Értékelni és megbecsülni a másikat a kapcsolat alappillére kell, hogy legyen. Ehhez kapcsolódik, hogy tudtára is kell adni a másiknak, hogy fontos nekünk, és számíthat ránk.

A pozitív visszajelzéseknek megtartó és összetartó erejük van. Ne múljon el nap nélkülük, mint ahogy az ölelés nélkül sem. Persze ehhez nélkülözhetetlen, hogy jóban legyünk önmagunkkal és egymással is.

Párkapcsolati problémák, amikre figyelni kell

A nagyszülők és a dédikék idejében, ha rosszul működött egy házasság titkolni kellett. Együtt maradtak, nem váltak el, még akkor sem ha, már egyértelművé vált a környezet számára is, hogy nem csak működésképtelen, de már pokol is a kapcsolatuk.

Ma már egyre ritkábban lehet találkozni ehhez hasonló helyzettel, ami egyrészt jó, de rossz is, mert sajnos gyakori, hogy a problémák elején már kilépnek a kötelékből. Ezzel esélyt sem adnak arra, sem önmaguk, sem a társuk számára, hogy javítsanak, helyrehozzák az életközösségüket. A másik véglet, amikor még hosszú ideig együtt maradnak úgy, hogy látszólag elfogadják a kialakult helyzetet. Ebben az esetben szinte biztos, hogy állandósulnak a viták, megbántások, a sérelmek pedig már nagyon mély sebeket okoznak, így meg sem fordul egyikük fejében sem, hogy lehetne úgy változtatni ezen, hogy egy pár maradjanak. Egyértelmű lesz, hogy szabadulni akarnak ebből mind a ketten.

Néhány jellemző dolog, aminek megléte már a rossz irányra utal:

• Egyre kevesebbet beszélgetnek, nem osztják meg egymással a napi eseményeket, élményeket, csak a tennivalókat beszélik meg.
• Ritkuló, vagy meg is szűnő, együtt töltött minőségi idő.
• Intimitás hiánya, szexuális együttlétek csökkenése, simogatások, napi csókok, ölelések elmaradása, érkezéskor és búcsúzások alkalmával.
• Az a fajta odafigyelés elmaradása, amikor értik is, hogy mit mond a másik, nem csak hallják és úgy reagálnak rá, hogy a másik érzi a törődést.
• Saját vélemény, álláspont ráerőszakolása a másikra úgy, hogy a párjuk érvei el sem hangozhatnak.
• Megoldatlan problémáikat a család többi tagjával, barátokkal és nem egymással beszélik meg. (Sokszor azért alakul így, mert már nem tudják a dolgaikat veszekedés nélkül megbeszélni.)
• Rövid- és hosszú távú tervek hiánya.
• Elmaradnak az apró figyelmességek.
• Nincs egyensúly a munka, a párjukkal, a családdal, a barátokkal töltött idők között.
• Már nem érzik a kapcsolatban élők, hogy szeretve lennének és nem tudják, hogy mi az, amit szeretnek a másikban, amit tisztelnek a párjukban, ami miatt felnézhetnek rá.

Az eltávolodás jelei sokszor nem nyilvánvalóak. Fokozatosan, lassan, alattomosan alakulnak ki és gyakran megszokottá is válhatnak. Gyakran természetesnek gondolják és elintézik egy kézmozdulattal, hozzátéve, hogy ennyi együtt töltött idő után, törvényszerű a kapcsolat ellaposodása.

TÉVEDÉS! Ezek a rosszul működő kapcsolat jelei!

Két ember kapcsolata csak akkor működhet jól, ha figyelnek egymásra és minden nap tesznek is valamit, (sokszor nagyon kis apróság is elég), a másikért. Ha figyelnek, azonnal észreveszik a jeleket, jelzéseket, ha rossz irányba indulnak.

Tessék időt és energiát szánni a párkapcsolat jobbítására, megtartására. Ha időben felismerik, hogy változásra, változtatásra van szükség és tesznek mind a ketten érte, a siker garantált. Ha segítség kell ebben, én vállalom.

Soha nem mondtad, hogy téged ez zavar...

A kapcsolatok elején még nem látjuk, hogy van-e olyan tulajdonsága, gesztusa, szóhasználata a leendő párunknak, ami számunkra zavaró, mert elfoglalja a gondolatainkat és az érzéseinket a másik ember megismerése, elfogadása és gyakran a csodálat is, amit érzünk iránta. A csodálat, amit megtapasztalunk, lesz utána az a valami, ami miatt felnézünk a másikra. Egy jó párkapcsolat fő jellemzője pedig, nem csak az egymás iránt érzett szeretet, hanem az is, hogy megmarad mind a kettőjükben az a valami, esetleg több dolog is, ami miatt tisztelni tudják a másikat.

Ahogy telnek az évek, egyre több olyan dolog is lehet, ami számunkra zavaró a másik viselkedésében, reagálásában vagy már megrögzött szokásában is. Mit lehet tenni ilyenkor?

Első körben azt ajánlanám, hogy fogadjuk el. Érveljünk azzal magunknak, hogy bennünk is van hiba és biztosan van olyan dolog is, ami velünk kapcsolatban zavaró a párunknak. Ám ha gyakran foglalkoztatja a gondolatainkat, netán idegesítővé is vált már az a valami, semmiképpen nem szabad szó nélkül tovább lépni. MEG KELL BESZÉLNI!

Ugye nem kell azt külön hangsúlyoznom, hogy a megbeszélés nem vádaskodás, nem kritika és főleg nem gúnyolódás kell, hogy legyen, hanem egy nyugodt hangvételű, kettesben történő beszélgetés, a megfelelő helyen és időben.

Elképzelhető, hogy a párunk értetlenül fog nézni, mert nem is érti, hogy mi a zavaró abban, amit tesz vagy mond. Valamint sokkal nagyobb az esély arra, hogy nem ért egyet a dologgal, ha sokáig, esetleg évekig halasztgatta a másik, hogy elmondja. Az is bekövetkezhet, hogy nem tud változtatni, mert már annyira beivódott a mindennapjaiba, hogy észre sem veszi, automatikusan ismétlődik.

A beszélgetés közben azt is tisztázni kell, hogy tud-e a másik változtatni, van-e esély rá és ha nehezen menne úgy véli, akkor hogy tud segíteni ebben a párja. Még az is lehetséges, hogy nincs esély a változásra, akkor pedig neki kell segíteni a társának abban, hogy el tudja fogadni ezt.

Persze mérlegelni kell azt is, hogy milyen súlyú az a dolog, mennyire kell központi kérdésként kezelendőnek tartani azt a valamit, ami zavaró a másikban. Ami egyértelmű, az a megbeszélése a dolgoknak.

Ha a kapcsolatban a négy alappillér: SZERETET, TISZTELET, TÜRELEM és MEGÉRTÉS megtalálható, nincs olyan akadály, amit ne ugornának át.

Az állandó tökéletességre való törekvés az érzelmek leépüléséhez vezet

Mire gondolok?

A kezdeti, heves érzelmi megnyilvánulások elmúlása után gyakori, hogy a párok annak érdekében, hogy vissza tudjanak idézni valamit a régi hévből, megtervezik, elrendezik, sőt különböző stratégiákat alkalmaznak arra, hogy milyen körülmények között bújjanak ágyba. Próbálják ezt olyan tökéletesre tervezni, hogy garantált legyen az élmény mind a kettőjüknek.

Mi a baj ezzel?

Sokan felkapják a fejüket most, mert pontosan én mondom mindig, hogy tegyenek egymásért minden nap, ez a példa pedig pont arról szól, hogy mind a ketten erőfeszítéseket tesznek azért, hogy a szexuális életük rendben legyen. Igen, ez valóban így van, de ha állandóan megtervezik, ha csak a tökéletesség megteremtése után bújnak egymáshoz, akkor egy idő után nem fog működni a dolog.

Miért?

Mert elmarad a spontaneitás. Nem szeretkeznek a párok hirtelen támadt érzések miatt, mert nincs meg a tökéletes környezet, a megbeszélt idő és hely. Pedig a váratlanul feltörő vágyak kielégítése okozza a legnagyobb örömet. Ha a megtervezett együttlétek között nincs részük ilyen élményben, jó eséllyel csökken a libidó mind a két félben. Sajnos egyre gyakoribb lesz, hogy kötelességként élik meg az ágyuk nem alvás céljából történő használatát.

Mit lehet tenni?

Teret kell adni a hirtelen fellángoló érzéseknek. Ehhez persze az kell, hogy tudassuk a párunkkal a saját érzéseinket illetve, hogy ő is jelezze azt felénk. Sokan nem tulajdonítanak nagy jelentőséget ennek, pedig a jó kapcsolat elengedhetetlen feltétele a kettőjük szexuális harmóniája. Sokszor nehéz ezt megteremteni, hiszen az a legritkább, amikor egyforma szinten áll mind a kettőjük libidója. Természetesen lehet fokozni különböző technikákkal és ez mindenhol egyéni. Ezen segít a tervezés is, de vigyázat, ha csak megtervezett együttlétek lesznek, ki fog hűlni az ágy...

Nagyon fontos a szellem, a test és a lélek összhangja

A jó párkapcsolatban szükség van arra is, hogy odafigyeljünk önmagunkra, elfogadjuk magunkat és arra, hogy megőrizzük bennünk a szellem, a test és a lélek egyensúlyát.

Ha ez a három dolog harmóniában van, akkor szeretettel és megértéssel tudunk fordulni mások felé, természetesen a párunk felé is. Nagyon szoros a kapcsolat közöttük, hatással vannak egymásra.

Hogyan lehet összhangban a szellem, a test és a lélek?

Első és legfontosabb, hogy mind a hármat táplálni kell.

Ha akár csak az egyikük is éhezik, elvonja a figyelmünket a másik kettő táplálásáról és hamarosan azok is éhezni fognak.

A szellemi táplálék igénye mindenkinél egyéni úgy, mint az étkezés. A választék óriási a szellemünk táplálására. Film, színház, zene, könyv, újságok, internet, szinte végtelen a lehetőség. Nagyon széles a paletta.

A testi táplálásnál is szembetűnő, hogy sokan és sokfélék vagyunk és a mennyiségi és minőségi szükségleteink is különbözőek. Ha belegondolunk ez csodálatos, mert ettől lesz sokszínű és érdekes a világ, hogy mindenkinek más kell. Lehet, hogy csak az étel fűszerezésével tér el az egyik ember ízlése a másik emberétől, de már azzal is újabbat, színesebbet, érdekesebbet, izgalmasabbat hoz létre.

A lélek tápláléka a test és szellem jóllétéből, kielégítő állapotából is töltekezik, a minket körülvevők szeretetéből, megbecsüléséből is épül. De minden pozitív esemény, amiben részünk lehet, a lélek támogatását, harmóniáját segíti.

A második és ugyan olyan fontos dolog a szellem, a test és lélek karbantartása. Hogyan?

Fokozott figyelem a következőkre: Önmagunk és egymás elfogadása, a problémák megbeszélése, megoldások és nem kifogások keresése a közös dolgainkra. A test megfelelő fizikai igénybevétele, edzésének fontossága, betegségek megelőzése. Gyakori, minőségi szabadidő eltöltése kettesben a párunkkal vagy a gyerekekkel. Apró figyelmességek, amikkel meglepjük egymást. Támogatása, segítése a párunknak. TÜRELEM, az élet minden területén. Azért írtam csupa nagybetűvel, mert kihalófélben látom ezt a tulajdonságot.

A hangsúly a felismerésen, a tenni akaráson és az elfogadáson van.

Természetesen az a ritka, amikor tartósan teljes összhang van. Előfordul, hogy felbomlik az egyensúly, a harmónia. Történnek olyan dolgok, amik kizökkentenek, szomorúságot okoznak, sőt bekövetkezhet tartós betegség is, esetleg megcsalás... de amíg képesek vagyunk felismerni, hogy baj van és tenni is tudunk és akarunk is azért, hogy helyreálljon ismét a rend, nagy valószínűséggel célt érünk. Közben arra is ügyelni kell, hogy ne adjuk fel a saját énünket, ne akarjunk, sokszor megalázkodva is, megfelelni a másiknak. Sajnos gyakran tapasztalom, főleg nőknél, hogy az önbecsülésüket is félreteszik annak érdekében, hogy visszaszerezzék a párjukat. Hatalmas hiba! Soha nem lesz jó és tartós kapcsolat az ilyen áron történő változtatásból.

"Mindenre van megoldás", milyen gyakran halljuk ezt a szüleinktől, barátoktól, ismerősöktől. Vigasztalni, megnyugtatni akarnak vele, de akinek szánják, azonnal kétségbe vonja annak lehetőségét, hogy pont az ő problémájára lenne megoldás. A segítségre szoruló, esetleg válaszol is rá, hogy: "persze tudom, de nem mindegy, hogy milyen megoldás". Pontosan ebben tudok segíteni, hogy a párkapcsolati válságból megtalálják a kiutat, hogy visszataláljanak egymáshoz és mindkettőjük számára jó megoldások szülessenek.

Szomorú vagyok...

Szomorú vagyok, mert sorozatosan jönnek rossz tapasztalatok, amik alapján kénytelen vagyok beismerni, hogy a saját nemem képviselőivel vannak nagyon nagy bajok. A hozzám segítségért fordulók között, de az ismeretségi körben is szépszerével látom, hogy manapság a nők sokkal inkább könnyű erkölcsűek, nem családcentrikusak és a megromlott kapcsolatokat, bár nagyobb százalékban ők okozzák a konfliktusokat, sem akarják jó irányba terelni. Egyre többször fordul elő, hogy férjek, férfiak keresnek meg, fordulnak hozzám, párkapcsolati tanácsért.

Az ok, amiért a nők nem akarnak pozitív változást a megromlott kapcsolatban legtöbbször az, hogy már találtak egy másik balekot, akit az ujjuk köré csavarhatnak. Ami érthetetlen számomra, hogy gyakran még a gyereket, gyerekeket is képesek az apánál hagyni és csak a saját örömüket keresni.

Paradox módon ezekhez a hűtlen, nem törődöm, csak magukkal foglalkozó nőkhöz a férfiak sokkal jobban ragaszkodnak. Talán azért is jönnek hozzám, mert abban bíznak, hogy én megmondom majd, hogyan tudják visszatartani őket. Valaki érti ezt?

Régen, amikor még a szülők választottak a gyermekeiknek házastársat, ritka vendég volt ezekben a kapcsolatokban a szerelem és a gyengédség. A férjek érthető módon, ezért házon kívül keresték a hiányzó kedvességet, szexuális kielégülést. A férfiak hűtlensége elfogadott volt akkoriban.

Ma, amikor szabad párválasztás van, a házasságok és párkapcsolatok nagy többsége szerelmen alapulva köttetik, mi készteti a nőket arra, hogy átgázoljanak a férfiakon? Gyakran családokat dúlnak fel, mert nem tisztelik a boldog párkapcsolatban élőket sem. Az emancipáció végzett vajon ekkora rombolást a nőkben? Ez a várva várt egyenjogúság? Hozzá kell szoknunk, hogy a férfiak vegyék át a családi tűzhely melegen tartásának feladatát? Ahhoz is szokjunk hozzá, hogy a női finomság kihalóban és a mindent megszerelni tudó, javító, harcias, "vadászó", karriert építő nők váltsák fel a meleget, szeretetet sugárzó, anya és kedves szerepét betöltő lágy nőies nőket? A férfi pedig főz, mos, mosogat és gyereket nevel. Ezt kell elfogadni? Nekem nem megy.

Én még mindig hiszem, hogy a klasszikus család modell, a régi férfi és nő szerepek az üdvözítők egy kapcsolatban ahhoz, hogy az működjön is. Nem kell a szerepcsere! 

Vendégségben voltam

Szeretném megosztani mindenkivel életem egyik gyönyörű napját.

Mindig tudtam, hogy gyerekekkel, gyerekek közt lenni, a világon a legcsodálatosabb dolog. Rengeteget lehet Tőlük tanulni és amikor láthatom, érezhetem a saját bőrömön a figyelmüket, kíváncsiságukat és a kialakuló barátságukat, hát az igazán felemelő érzés.

Így volt ez tegnap is, mert meghívást kaptam egy óvodai csoportba, mesét olvasni. Amikor jött a felkérés lázasan kezdtem keresni egy rövid, de kedves mesét, ami kapcsolódik az őszhöz, hogy aktuális is legyen. Találtam egy átdolgozott lengyel mesét az almáról és a kerti manóról. Először úgy gondoltam, hogy megtanulom, mert szeretném a mesemondás alatt figyelni Őket, de azután úgy döntöttem, hogy inkább, meghagyva az alaptörténetet, a saját szavaimmal, egy kicsit kiszínezve, szóismétlésekkel, esetleg hangutánzó szavakkal mondom el, hiszen a gyerekek színes képekben gondolkodnak.

Nagyon vártam és borzasztó kíváncsi voltam, hogy miként fogadnak majd engem és a mesémet.

Amikor megérkeztem tizenöt szempár egyszerre nézett rám. Kíváncsiság, meglepődés látszott rajtuk, pedig tudták, hogy jövök, csak arc nem volt, amihez kössenek. Ők már egy kicsit bizalmatlanabbak a fiatalabb társaiknál, ezért volt, aki a bemutatkozáskor nem nyújtotta a kezecskéjét és rám sem nézett, lehajtott fejjel állt előttem. Pedig ha tudták volna, hogy nekem mekkora öröm az aprócska tenyereket és ujjakat a kezemben fogni és a csillogó szemecskékbe nézni...

Megbeszéltük az óvó nénivel, hogy nem kezdek még bele a mesébe, mert szeretnék egy kicsit közelebb kerülni hozzájuk. Néztem ahogy játszanak és láttam a kialakulóban lévő egyéniségeket, a visszahúzódóakat, a hangadókat és a leendő édesanyákat akik gondoskodnak a családról a társról, a későbbi édesapákat, akik között harcoló, várépítő és rajzokban gondolkodó, - meg kell mondanom, hogy- nagyon ügyes fiú is volt. Szerepjátékaik tükrözték a még rövid kis életükben látottakat, tanultakat.

Közelebb csak akkor kerültem, amikor a helyére pakolták a játékokat, ugyanis akkor tudtam megszólítani Őket. Felvettem a földről egy-egy játékot és mindig másik gyerektől kérdeztem meg, hogy hol a helye, mert én nem tudom. Ekkor már készségesen segítettek engem, mint tudatlant és volt olyan is, hogy pár mondatot váltottunk. Melegség volt a szívemben, mert ez volt az áttörés, a közeledés első lépése.

Miután az óvó néni, begyakorolt rituálékkal előkészítette a gyerekeket és a szobát is mesére hangolta, jöhetett az én előadásom. Egy kis izgalom volt azért bennem, de amit átéltem a történet elmondása alatt, és utána, az felejthetetlen volt. A csillogó kis szemek, a tátott szájak, a teljes odafordulás és az, hogy egyik-másik gyereken azt láttam, hogy át is éli, szinte benne van a mesében, na, ez a csoda! De jó lenne ezt a képességünket életünk végéig megtartani!

A mese végén megkérdezte az óvó néni, hogy jutott-e eszébe valakinek ehhez kapcsolódóan egy történet, vagy szeretne-e valaki elmondani egy saját mesét. Jelentkező persze több is volt, de egy páran,- valószínűleg az én jelenlétem miatt - nem mertek megszólalni. Két fiú viszont elmondta a saját kis meséjét. Az egyikük, nagy meglepetést és örömet okozott azzal, hogy egy kicsit átdolgozva, de nagyon sok átvett tartalmi elemmel, elmondta az én mesémet.

Egyszerűen nem tudtam ott hagyni Őket. Muszáj volt még maradnom.

Jó, hogy maradtam, mert átélhettem, hogy kezecskék kerülnek a tenyerembe önként, hogy megnézzem kézmosás után szárazra törölték-e. Öltözéskor pedig többen kérték, hogy a rakoncátlan cipzárt a felsőjükön, segítsek felhúzni. Láthattam, hogy az udvaron az almamag ültetésénél egyikőjük elvesztette a saját magjait, ezért sírva ment az óvó nénihez, de egy társa azonnal felajánlotta, hogy ad az övéből.

Megtapasztalhattam azt is, amikor egy síró fiú arról panaszkodott, hogy egy társa gúnyolta, a gúnyolódó, a megkérdezése után szó nélkül odament, megsimogatta a könnyezőt és azt mondta, hogy többet nem fog előfordulni, bocsásson meg neki. Ugye milyen egyszerű, de ugyanakkor nagyszerű ez? Miért tartjuk ezt a lépést később, felnőtt ésszel hiábavalónak és lehetetlennek?Csak egy-két mondat itt a végén az óvó néniről. Azt hiszem az a mérhetetlen szeretet, ami ebből az emberből árad a gyerekek felé, mély nyomot fog hagyni a kis palántákban. Az odafigyelése is példa erejű, mert azt tapasztaltam, hogy a jó és rossz történéseket is rögtön lereagálja, azért ez ennyi gyerek esetében, nagy kihívás.

Ebédidőben jöttem csak el, de bevallom már a kapuban hiányoztak. Pont úgy vágyom gyerekek társaságára, mint a pozitív, vidám emberekére. Máskor is szívesen megyek majd, remélem hívni fognak.

Milyen akarok lenni tíz vagy húsz év múlva?

Amikor nyolc éve elveszítettem a munkámat és új állást kerestem, megfordultam három öregek napközi otthonában is, de kivétel nélkül, mindegyiket nyomasztónak éreztem. Annyit gondolkoztam ezen, hogy vajon mi váltja ki bennem ezt? Talán egy számomra később elkövetkezendő jövő nem várt képe rajzolódik ki bennem? Vagy az, hogy ezekben az intézményekben nagyon kevés volt a boldognak látszó idős ember? Nem tudom.

Nem tudom, mert az idős emberek társasága egyáltalán nem nyomasztó számomra. Szívesen vagyok velük, érdeklődve hallgatom a történeteiket, szeretem a bölcsességüket és csodálom a derűt, a nyugalmat is, ami árad belőlük. Persze az is igaz, hogy ezek a hajlott korúak, akiknek társaságát szinte már keresem is, nem idős otthonok lakói, hanem a saját kis házukban, vagy a gyerekeiknél élnek. Körbe veszik őket kicsi gyerekek is, az unokák. Micsoda különbség! Egy kicsi gyereket ugyanis nem traktál senki azzal, hogy már megint nem aludtam az éjjel, vagy itt-ott már nagyon fáj. Ezzel szemben a hasonló korú, hasonló problémákkal élő társaknak szinte minden alkalommal elmondják ugyan azt, többször is. Pedig, ha tudnák, hogy amiről beszélnek, az felerősödik bennünk....

A mosoly, a nevetés, a derű, a humor az, ami élhetővé, szebbé, boldogabbá teszi a mindennapokat nem csak a környezetünknek, hanem nekünk is. Olyan jó lenne, ha meg tudná őrizni minden ember ezeket magában az élete alkonyán is. Nem állja meg a helyét az a gondolat, hogy csak az tud mosolyogni, akinek nincs semmi testi, lelki baja. Szerencsére nagyon gyakran tapasztalom ennek az ellenkezőjét. Sok időt töltök Keresztanyámmal, aki eleven példája mindannak, amit szeretek és tisztelek az idősekben. Ő soha nem panaszkodik, kitűnő humora van még most is. A nyolcvanhat év nem hagyott éles barázdákat az arcán, így aki ránéz harmonikus, szép vonásokat lát. Korát csak a már nagyon hajlott háta tükrözi és a kicsit lassúbb, megfontolt járása. Legutóbbi villamoson való utazásunk alkalmával, amikor felszálltunk, hárman is felpattantak, hogy átadják a helyüket. Drágám csak annyit mondott : - "Látod, hogy mennyire megöregedtem, egyértelműen látszik. Egy pár éve még senki nem akarta átadni a helyét nekem, most pedig már hárman is ugranak."

A napokban olvastam egy cikket, egy idős, utolsó hónapjait élő rákos betegről, aki nem süppedt bele a saját nyomorúságába és nem várta ölbe tett kézzel az utolsó óráját, hanem gondolva az unokáira, diktafonba mesét olvasott, hogy maradjon utána, ha elmegy, valami emlék a kicsiknek, olyan valami, amit mosolyogva tudnak majd hallgatni és derűsen emlékezhetnek majd a nagymamájukra. Számomra ez a mindennapi csoda. Amikor egy ember akkor is tud adni, amikor tőle már mindent elvett az élet. Tisztelet azoknak az időseknek és betegeknek, akik felül kerekednek a fájdalmaikon, akik nem süppednek bele az önsajnálatba, akik elfogadják az elfogadhatatlant és emelt fővel néznek előre a megváltoztathatatlan felé és közben még adni is tudnak a hátramaradóknak.

Mindenkinek meg kellene érteni, hogy azzal, ha panaszkodunk nem lesz jobb és ráadásul előbb vagy utóbb megfosztjuk magunkat a szeretteinktől. Hiszen kinek van kedve látogatni egy örökké siránkozó, keserű embert?

Soha nem felejtem el az anyai nagymamámat, akit az unokák, velem az élen, imádattal szerettek. Nem volt ez csoda, mert Ő mindig arra volt kíváncsi, hogy mi történt velünk, az unokáival. Folyamatosan beszéltetett minket, minden érdekelte. Az pedig, hogy közel hetven évesen, megengedte az unokaöcsémnek, hogy nála gyakoroljon a zenekarával, azt hiszem egyedül álló volt.

Vannak példaképek előttem, akiket követni szeretnék. Ehhez már csak apró, csilingelő hangú kis manócskákra várok...

Levelezés, ahogy én szeretném

Olyan sok minden van az életünkben, ami divatjamúlt, jelentőségvesztett, méltánytalanul elfeledett lett, mert helyébe korszerűnek, gyorsabbnak, hatékonyabbnak, egyszerűbbnek tartott dolgok léptek. Ezek között van például, a postán, borítékban feladott, levélpapírra, vagy képeslapra, esetleg levelező lapra, kézzel írt üzenet is. Persze mennyivel gyorsabb a telefont előkapni, felhívni a másikat. Ráadásként így még a reakcióból is érzékelhetünk egy keveset. Vagy egy pár szavas sms-ben megfogalmazni a mondanivalónk lényegét és perceken belül már pittyeghet is a készülék, jelezve az azonnali választ. Vagy ott a Messenger, óriási találmány. Segítségével ingyen hívhatunk bárkit, bárhol, feltéve, hogy net közelben van, de írhatunk üzenetet, sőt képet is küldhetünk egymásnak, ennek az alkalmazásnak köszönhetően. Ami engem illet, használom ezeket természetesen, de egyre többször gondolok arra, hogy szeretném visszahozni az életembe, a levélírás kézzel, postán, borítékban feladott, általam is régóta mellőzött módját. Elmondom, hogy miért hiányzik ez nekem:

Sokkal személyesebb egy kézzel írott levél, ahol látom a gyöngybetűket, vagy a szálkás, nyurga mássalhangzókat, a tojásforma o és ö betűt, a rajzolt, vagy kapkodva, szinte olvashatatlanul papírra vetett szavakat. A görbe, vagy nagyon is egyenes sorokat, amit sokszor sorvezetővel értek csak el. Nem tudom, hogy a mai gyerekek egyáltalán láttak már sorvezetőt?

Milyen sok alakú és színű boríték és hozzá illő levélpapír volt. Emlékszem, hogy illatos változatban is beszerezhettük, de volt, aki maga varázsolta el a saját parfümje illatával. Sokszor képek díszítették a borítékot és a papírt is, a vízjel sem volt ritka.

Én kaptam olyan levelet is, amit a küldő a saját elképzelése szerint díszített, vagy a saját rajzával, vagy ragasztásos módszerrel, kivágott valami érdekes képet egy újságból és azzal tette érdekessé, színessé a küldeményét. Milyen izgalommal vártam a választ, miden nap kukucskáltam a postaláda apró résén, hátha látom már ott lapulni a borítékot...Még apró csokoládét is rejtett egy fiú a levelébe. Máskor pedig egy lepréselt virágot. A leghosszabb levél, amit kaptam tizenöt oldalas volt. Igaz, ez nem postán keresztül érkezett.

Azután ott voltak a gyönyörű bélyegek! Sokszor nem tudtunk választani, hogy melyik is illene a címzetthez, vagy a levél tartalmához.

Azért, hogy ne legyen hiányérzetem ebben a kérdésben, megbeszéltem egy jó baráttal, hogy ezután, postán feladott, borítékba rejtett leveleket küldünk egymásnak.

Már alig várom a postást!

Amin változtatni nem lehet, azt el kell engedni

Mi van akkor, ha a nagy fájdalmadat nem tudod senkinek elmondani, ha nincs tehetséged ahhoz, hogy kiírd magadból és a könnyeid is elapadnak, csak a mellkast feszítő érzés és egy fajta üresség van benned? Egy űr, amit egy régen volt boldog család emléke, hiánya okoz és az, hogy szembesülnöd kell a megváltozott körülményekkel, amik egyáltalán nem pozitívak és nem is megnyugtatóak. A biztos csak az, hogy végérvényesek és lelki sérülést okoznak, rombolnak... Ha hagyod.

Elveszíteni több módon is lehet egy családot. Elhagyás, alkoholizmus, meg nem értés, közös nevező, illetve közel azonos gondolkodás hiánya, hiábavaló küzdések sora ezek megléte ellen, vagy a fizikai megsemmisülés, azaz a halál is szétrombolhat egy addig szimbiózisban lévő embercsoportot.

Az igazság az, hogy mindig magunkat sajnáljuk, de nagyon! Feltesszük a nagy kérdést, hogy miért én vagyok az, akivel ez történt? Vagy azt, hogy ki volt a hibás azért, hogy mind ez megtörténhetett? Egy darabig kínozzuk magunkat az önsajnálatunkkal, de választ, ami magyarázatul szolgálna mindenre, nem találunk.

Azt gondolom első és legfontosabb az, hogy elfogadjuk a változást, hogy ami volt, már soha nem lesz. A hiábavaló sóvárgást, a régmúlt iránt, kell csírájában elfojtani és előre nézni, a jövőt kutatni, de úgy, hogy soha ne hasonlítsuk össze azzal, ami már csak emlékeinkben él.

Csak úgy lehet egy másik életet teremteni magunk körül, ha a hátrahagyottból csak a szépre és jóra gondolunk, ha elengedjük a sok bántást, hibás döntések sorát és mindazt, ami még ma is késdöfésként hat ránk. Ehhez végérvényesen búcsút kell inteni a nagy önsajnálatnak és meg kell látni a felénk nyújtott segítő kezeket is

De a legfontosabb, hogy mi magunk lépjünk túl azon, ami megváltoztathatatlan.

Naponta tapasztalom, hogy ha mosolygok, mindig van, aki visszamosolyog rám, már ezért is érdemes. Ellenben a síró embert szánakozva nézik, a morcosat pedig kerülik. Természetesen olyan nincs, hogy egy embernek ne legyen rossz kedve. Az a lényeg, hogy a rossz és bántó gondolatokat gyorsan tudjuk száműzni és ne bánkódjunk azon, amit megváltoztatni egyáltalán nem áll módunkban.

Soha ne a hiányokra koncentráljunk. A meglévő dolgoknak kell örülni és nem azt keresni, hogy mi az, ami nem sikerült, amit nem tudunk elérni már. Mindenki élhet teljes életet, ha örömmel éli azt és hálás azért, ami körülveszi.

Talán nekem most sikerült kiírnom magamból a mai rossz gondolataimat és elengedtem egy nagydarabot, abból, ami késdöfésként volt bennem.

Szeretnék mindenkit arra biztatni, hogy soha ne cipelje magával sokáig a bántó érzéseket és lépjen túl mindig gyorsan azokon a dolgokon, amiket nem tud megváltoztatni. Hiszen a mosoly az, amit gyorsan visszakaphatunk, akár egy idegentől is, ha igazinak találja...

Karácsony
... milyen sokat jelentett a gyerekkorom elején. De amikor már a nagyszülőkkel laktunk halványulni kezdett ez a jelentőség, mivel nem titkoltan, a kedvenc unoka jelzőt messze nem ugrottam meg. Az indoklásban a nemem szerepelt, hiszen én voltam a család egyetlen lány utódja. Azt pedig mindenki tudja, hogy a gyerekek radarja, kétséget kizáróan jelzi, ha a felnőtt csak imitálja a szeretetét, így már érthető, hogy ugyan gyerek voltam még, hat éves, de nem vártam már annyira a karácsonyi estéket. Megtört a varázs, hiába volt meg a várva várt ajándék, a meghitt hármast, ami a szüleim és köztem volt addig, lassan széttördelte a feszültség, a szeretet nélküliség. Ez jelen volt a mindennapokban is, de mivel a Karácsony a szeretet ünnepe, akkor, szenteste volt a legszembetűnőbb és érzékelhetőbb, még egy gyereknek is.
Újabb értelmet nyert ez az ünnep, amikor gyereket neveltünk. Talán mi, a volt férjemmel, még sokkal jobban izgultunk, türelmetlenebbül vártuk a meghitt órákat és azt a pillanatot amikor kiderül, hogy mit szól a lányunk az ajándékokhoz. Volt egy pár szép ünnep együtt... majd ennek is vége lett. A családunk darabokra hullott és szétszóródott.
Már a fenyőfa sem vendégeskedik a szeretet ünnepén nálunk. Asztali díszek vették át a szerepét, mert a fenyőillat és a készülődés kell most is, de már nincs akkora jelentősége, mint annó, amikor még formás fákat választottunk és csodás szalmából és fából készült figurákkal öltöztettük fel őket. A csillagszóró fényei is csak emlékként élnek bennem és most ahogy ezt írom, elém tornyosul sok átélt karácsonyi este, a csillagszórótól kiégett szőnyeg, a narancs, a fahéj és a fenyő illatának keveréke, a finom ételek, sütemények, a lázasan csomagot bontogató kezek, az örömtől és a meghatottságtól csillogó szemek, az elvesztett szüleim, a volt családom, az enyémnek hitt, de útközben elvesztett gyerekem...
Jó pár éve a szentesték már kettesben telnek a férjemmel. Mind a ketten hatalmas űrrel a szívünkben éljük át ezt az ünnepet, én az elmondottak miatt, Ő pedig a gyerekeivel átélt karácsonyokra gondolva. Mindkettőnknek az a véleménye, hogy vidám és boldog lesz hamarosan számunkra is ez az időszak, ha lesz unokánk, aki miatt újra fenyőfadíszítésbe fogunk és izgatottan várjuk majd, amíg az apró kezecskék kibontják az csomagot és jó lesz a tágra nyílt kis szemekbe nézni és látni benne az örömöt.
Persze azért mert karácsonykor nem azt éljük át, amit szeretnénk, még nem jelenti azt, hogy boldogtalanok vagyunk. Kivételesen szerencsés a kapcsolatunk, hiszen úgy telnek a mindennapjainkat, hogy figyelünk egymásra, segítjük mindenben egymást, nincs olyan, amit ne tudnánk megbeszélni és mosolygósan, igazi szeretetben élünk.

Kívánom, hogy mindenkinek jusson egy jó szó, egy mosoly, egy ölelés Karácsony ünnepén és mindenki lásson örömtől csillogó szemet, de ne csak az ünnepen, a mindennapokban is.

Új évi jókívánságaim

Talán senki nem haragszik meg rám, ha a családomnak címezve és jómagam részére kívánok most dolgokat, amiket persze másoknak is szeretnék, de első helyen a gyerekek és a férjem van, azután jönnek a rokonok, barátok, ismerősök.

Drága Gyerekek, minden év hoz nem várt eseményeket, jót és rosszat is, igaz, az utóbbit szívesen mellőznénk, de mivel nem csak rajtunk múlik az életünk alakulása, ezért azt kívánom Nektek, hogy tudjátok úgy irányítani a mindennapjaitokat, hogy találjatok gyors és egyszerű megoldást a hiányosságokra, a kellemetlenségekre és tudjatok szívből örülni, mosolyogni. Lássátok meg a szép és jó dolgokat, azokat a pozitív történéseket, amik mindig körbevesznek Titeket, csak figyelni kell rájuk. Legyenek céljaitok, ne csak hosszútávra, de a holnapra is. Olyan célok, amiket teljesíteni tudtok, amik előre visznek és a megvalósulásuk örömet okoz Nektek. Ne arra fókuszáljatok, ami nincs. Amit elértetek és amitek van, azt köszönjétek meg. Ha hálásak tudtok lenni mindenért és örülni tudtok a legkisebb dolognak is, meglátjátok, hogy sokkal több jó dolog fog történni Veletek. Kérni is szeretnék Tőletek: jöjjetek gyakrabban, persze ha időtök engedi, de a telefonhívásnak is örülünk, mert azt jelzi, hogy gondoltok ránk.

Kedves Párom, Neked elsősorban jó egészséget kívánok, ebben persze némi önzés is van, mert még sokáig szeretnék Veled lenni. Legyen még munkád is egy kevés, mert látom, ez az életed, a volán mögött még mindig nagyon szeretsz. Ha dolgozhatsz, Neked azt jelenti, hogy más is számít még Rád, nem csak én vagy a gyerekek. Régen túráztál már, az új esztendőben legyen benne részed. Remélem nem egyedül mész, lesz aki elkísérjen. Folytatódjanak a kerékpártúráink is jövőre, de várjon ránk sok szép kirándulás kis hazánkban, vagy akár külföldön is. Maradj ilyen jó társam, mint amilyen eddig voltál.

Ha a gyerekeket boldogulni látom és a betegségek is nagyívben elkerülik a családunkat, én már biztosan boldog új év elé nézek. Ha ehhez még néhány utazás is társul és a munkámban is eredményeket érek el, azaz rendbe tudják hozni néhányan a megromlott kapcsolatukat, akkor 2018 egy eredményes, szuper év lesz.

Drága Rokonaim, Barátaim és Kedves Ismerősök, azt hiszem mindazt, amit a gyerekeknek, a páromnak és magamnak kívántam a jövő évre, Nektek is jó szívvel megtehetem. Ha úgy érzitek szeretnétek, ha más is teljesülne, tegyétek hozzá, de úgy vélem minden lényeges dolgot megemlítettem. Ja, a pénz lényeges! Legyen mindenkinek annyi belőle, hogy ne kelljen szűkösen élni, jusson mindenre.

Ezzel az írással kívánok Mindenkinek szerencsés és boldog új esztendőt!

Részvétnyilvánítás helyett

Úgy alakult az utóbbi pár hónap, hogy többen eltávoztak, a számomra is nagyon kedves emberek közül. Bár legtöbbjük igén szép, magas életkort élt meg, ez semmit nem enyhít a hiányuk okozta ürességen. Igen, azt hiszem folytonossági hiányként, résként élem meg ezeket a történéseket, mert amíg közöttünk voltak, addig volt teljes és egész az, ami körülvesz, azokkal az emberekkel együtt. Így, hogy Ők már nincsenek, olyan mintha a távozásukkal mindig letörne egy darab, csorbulna ez a kerek valami és ezen az sem változtat, hogy mindig jönnek újak, mert a hiány megmarad, a rés nem töltődik, csak a kerekség lesz egyre formátlanabb...

Távozásuk olyan gondolatokat hozott elő bennem, hogy lehet-e felkészülni erre, miként lehet ezt elfogadni, lehet-e a hiányuk nélkül teljes életet élni?

Felkészülni nem lehet, ezt tudom a szüleim halála óta. Hiába beteg valaki hosszú időn keresztül, hiába látjuk az elkerülhetetlen befejezés közeledtét, amikor bekövetkezik, mindannyian megrendülünk. Ha pedig hirtelen történik, pláne ha fiatalon, a döbbenet és az értetlenség társul a fájdalomhoz.

Elfogadni sem tudjuk igazán, inkább együtt élünk ezzel a tudattal és egy kicsit hosszabb idő kell ahhoz, hogy lecsöndesüljünk. Eleinte ugyanis lázadunk, haragszunk, dühösek vagyunk. Miért éppen Ő? Miért most?

A teljes élet pedig nálam az amorf kerekség, ami azt jelenti, hogy bár merőben más, mint azelőtt, de nem boldogtalan, hiszen lehet örülni annak, hogy az életünk részei voltak. De a rés, az űr örökre megmarad.

Ezt a tökéletlenséget kell úgy megélni, hogy mosollyal az arcunkon tudjunk emlékezni és felidézni olyan dolgokat, amit együtt tettünk, a legkedvesebb emlékeket, a kedvenc helyeket, egy-egy mondatot, ami csak rájuk emlékeztet, amit tőlük hallottunk először. Sokszor egy illat, egy szín, ruha, vagy bútor is elég ahhoz, hogy előhívja az emlékeket.

Mindenkinek, aki elvesztett valakit, aki sokat jelentett neki, azt kívánom, hogy a nagyon fájó gyász ideje ne tartson sokáig. Sikerüljön rövid idő alatt megnyugodni, kibékülni a számára lehetetlennel.

Az űrt ne próbálja senki betölteni, mert nem fog sikerülni, de éljen vele úgy együtt, hogy ne a hiányra koncentráljon, hanem azokra, akik még körülveszik. 

Beszélgetni jó...

Vajon csak az én korosztályomnak és az idősebbeknek jelent sokat a személyes beszélgetés, vagy akad még a tizenévesek között is olyan, akinek fontos, ha látja a másik szemét, reakcióját arra, amit éppen elmond?

Félek, hogy kihalófélben van már ez a fajta kommunikáció, sokkal inkább a "kütyökön" történő "információ közlés,"- igen, talán ez a helyes kifejezés erre-, lesz egyre gyakoribb az emberek között. Úgy látom, hogy nincs is erre gyógyír, mert milyen érveket lehet felvonultatni például az éjszakai okos telefonos csevegés ellen? Persze, hogy lehet, de olyanokat, amikkel hatással lehetnénk az ifjúságra, nehezen találunk.

Teljesen felborult az életritmus is, régen még azt tanultuk, hogy az egészséges szervezetnek szüksége van a napi hét, vagy nyolc óra alvásra, amit éjszaka kellene, hogy megkapjon. De ma már a bulik éjfél után kezdődnek és reggelig tartanak, arról már nem is beszélve, hogy nem korlátozódnak a hét utolsó napjaira, hanem hétfőtől vasárnapig, minden nap talál a szórakozni vágyó több olyan helyet is, ahol edzésben tarthatja a hallójáratát. De ha nincs kedve kimozdulni, ott az eszköz a kezében, amivel egy virtuális világot teremthet maga körül, illetve az aktuális történéseket, - rövidítésekkel, tele hibával, elírással, ékezet nélkül, pont és vessző nélkül, csupa kisbetűvel-, megoszthatja bárkivel. Másnap azután délig aludhat... Kétségtelen, hogy ez is egy fajta ritmus, de életritmusnak ezt én nem nevezném.

Sokszor kiírják egy közösségi felületre az aktuális állapotukat, örömüket, bánatukat a fiatalok. Kitárulkoznak, trágár, nyomdafestéket nem tűrő szavakkal fejezik ki egyetértésüket vagy épp az ellenkező véleményüket, gondolkodás nélkül. Hova tovább már a közszereplők, a politikusok is teljesen természetesnek tartják a nyilvánosság előtti káromkodást, a tiszteletlen verbális megnyilvánulásokat. Borzasztó rosszul érzem magam és dühös is vagyok ezek miatt.

Lehet, hogy öregszem? Természetesen igen, de ez az irány akkor sem helyes!

Egyáltalán nem vagyok ellensége az okos telefonoknak, én is használom, videó hívásokra is, mert szeretem látni a beszélgető társam arcát. Ha nincs lehetőségünk a közöttünk lévő nagy távolság miatt személyesen találkozni, ez a legjobb módja annak, hogy lássuk is egymást mikor elmondjuk, hogy a legutóbbi találkozásunk, vagy beszélgetésünk óta mi történt velünk.

Életem során sokszor hallottam, hogy az örömünket ne mondjuk el másoknak, mert az emberek irigykednek, vagy azt, hogy ne panaszkodjunk, mert a hallgatóság nagy részét nem érdekli, a maradék pedig örül neki, hogy problémánk van. Sok igazság van ebben. Nem is azt akarom, hogy boldog-boldogtalannak hirdessük az aktuális állapotunkat, de ha a barátainkkal beszéljük meg ezeket a dolgokat és ráadásul szemtől szemben, annak minden esetben pozitív hatása van. Ha látható, hogy velem örül a másik, ugyanúgy csillog a szeme, mint az enyém, mert meghatódik azon, amit hall tőlem, vagy épp szomorkodik, és könnyek miatt látom a szemében a csillogást, mert együtt érez velem, ez mindenképpen lelket gyógyító és erősítő hatású.

Én reménykedni akarok és hinni abban, hogy van még sok fiatal, középkorú és idős ember is, aki úgy gondolja, hogy beszélgetni jó... és a legjobb akkor, amikor egymás szemébe nézve osztjuk meg egymással a történeteinket, trágárságok nélkül.

Szülőknek, gyermeket nevelőknek

Mi szép a szemünknek, mi az, ami balzsamozza a lelkünket, melyek azok a hangok, amik simogatják a fülünket, hány féle érintést, becézést adunk és kapunk? Ezek mind kellékei annak, hogy legyen konkrét vélekedésünk arról, hogyan látjuk, gondoljuk a boldog életet. Sokféleképpen látjuk és érezzük mindezt. Ha csak a képzőművészeti alkotások és a zene oldaláról közelítünk, a sokszínűség nagyon is szembetűnő. A választék palettája óriási, szinte végtelen. Mindenki megtalálja azt, amit szeret. Jó, hogy lehetőségünk van összehasonlítani a számunkra kedves és a kevésbé, vagy egyáltalán nem kedvelt dolgokat. Azt hiszem, így sokkal jobban értékeljük a kiválasztottakat. De amíg más téren csak a számunkra szép és kedves dolgokat nézzük, hallgatjuk, a gyermekünket olyannak kell elfogadnunk amilyen. Életünkben a legtöbb és legnagyobb boldogság belőlük, az ő létezésükből fakad.

Elfogadni egy szülőnek azt, hogy a gyermekének vannak hiányosságai, nagyon nehéz. Mindannyian tökéletesnek akarjuk látni őket. Csak néhány tulajdonság, amit "elvárunk" a gyerekektől: okos, udvarias, kedves, figyelmes legyen és még számtalan jó tulajdonsággal rendelkezzen, de legfőképpen legyen "valaki", azaz boldoguljon az életben. A párválasztásnál is azt szeretnénk, ha megtalálná a legmegfelelőbbet. Családalapítás után pedig a gyerekeit is úgy nevelje, hogy az megfeleljen az elvárásainknak. Nincs ebben semmi kivetnivaló.

A baj ott kezdődik, ha úgy látjuk neveltünk nem elég okos, ezért szerintünk nem is tud olyan jól tanulni, hogy legyen "valaki"belőle, úgy gondoljuk, hogy nem állja meg majd a helyét az életben. Később a párválasztás okoz nagy dilemmát, mert szintén szerintünk, nem a megfelelő társra lelt, mi nem ilyen tulajdonságokkal rendelkező párt képzeltünk szeretett gyermekünk mellé. Azután a gyereknevelés terén folytatódnak a viták, mert itt is, a mi elképzelésünk megvalósulását várjuk, reménytelenül.

Nagyon sok hibát követünk el életünk során, a legtöbbet a gyereknevelésben, mert mások véleményéhez, mércékhez, elvárásokhoz, szilárd meggyőződésekhez, régi mintákhoz, sémákhoz igazodunk. Tessék nekem elhinni, hogy minden gyerek egyedi, megismételhetetlen és nagyszerű a maga nemében. Éppen ezért teljesen más módszer, egyedi látásmód, vonatkozik mindegyik nevelésére. Ami közös és elengedhetetlen az elfogadás, függetlenül az észbeli képességtől, a külső tulajdonságoktól és a feltétel nélküli szeretet.

Meglátni és megszeretni a gyerekekben a tökéletlenséget, elfogadni a másként gondolkodásukat, látásmódjukat, lemondani a saját képünkre való formálásról, belátni, hogy úgy is lehet élni, boldogulni, ahogy ők gondolják, mind ez nem egyszerű feladat. Ha épp nem a kiválasztottját érezzük a megfelelő társnak, csak azt kell látnunk, hogy ők boldogok, és ez az állapot minket is azzá kell, hogy tegyen.

Az örökös harc, szülő és gyermek között csak boldogtalanságot szül. Lehet szeretni és kell is azokat a gyerekeket is, akik nem kerülhetnek egy képeslap címlapjára, akikből nem lesz atomfizikus.

Ha elfogadjuk a hiányosságaikkal együtt és nagyon szeretjük őket, boldog, kiegyensúlyozott felnőtté és hasonló felfogású szülőkké válnak.

Azt kívánom, hogy minden szülő lássa meg a gyermekében az egyedit, a tökéletes tökéletlenséget és tudjon hozzá úgy igazodni, úgy egyengetni őt az életben, hogy sok mosollyal, elégedettséggel és szeretettel teljenek az együtt töltött évek.

OLDOG GYERMEKNBAPOT!

Mitől válik anyává valaki? Melyik az a pont, ami meghatározó? Az egyre erősödő vágy, hogy gyermeket akar? A kilenc hónap várakozás vagy a szülés katartikus pillanata, amikor meglátja a babáját? Amikor kezében tartja, óvja, szeretgeti, szoptatja és becézgeti? Ez mind együtt és egyik sem. A női ösztön az anyaság szerepének betöltésére velünk születik és felerősödik, kiteljesedik, amikor baba érkezik az életünkbe. Elemi erővel egyszerre tör elő, a semmivel össze nem hasonlítható, szeretet és a féltés, ami egy életen át tart.

Sokszor esünk túlzásba, nagyon féltünk és nagyon szeretünk, nehéz következetesnek és még nehezebb reálisnak lennünk, ha a gyerekünkről van szó. Hajlamosak vagyunk túlzott elvárásokat támasztani velük szemben, de az is előfordul, hogy elnézőbbek leszünk, vagy túlértékeljük, szebbnek, jobbnak, okosabbnak látjuk őket. De ez természetes, egy anyától nem várható el, hogy objektív legyen, ha a féltett kincséről van szó.

Drága Gyerekek, tudom, hogy holnap a Ti ünnepetek lesz, ez a bevezető azért került ide, hogy gondoljatok arra, egy szülő élete elsősorban a gyerekéről szól. Anyának, apának lenni nem egyszerű feladat. Soha nem lehet elég jól betölteni ezt a szerepet, nagyon könnyű hibázni. Legyetek elnézőek és megértőek velük.

Holnap pedig legyetek vidámak, mosolyogjatok sokat, és ha már van gyereketek, tegyétek emlékezetessé a napját.

Mi kell ahhoz, hogy valaki jó anya legyen?

Sok-sok jó tanács? Szakirodalmak végtelen sora? A család, a rokonok, barátok és a szomszédok példája vagy ellenpéldája? A nevelésről tartott előadások meghallgatása?

Nem...

Nincs séma, nincs kaptafa, mert egyetlen gyermek sem hasonlít a másikra. Mindegyik egyedi, megismételhetetlen és éppen ezért a szülői viselkedésre, a nevelésre adott válaszok, reakciók is eltérőek.

Tudom, sok a kérdés: mikor vegyem fel, ha sir, meddig mehetek el, hogy ne legyen elkényeztetve, mi az, amit megengedhetek neki és mit kell feltétlenül tiltani? Ezek csak a jéghegy csúcsán lévő kétségek. Számtalan, naponta felmerülő, válaszokat váró dilemma adódik, amíg a gyerek felnőtté nem válik és sokszor utána is folytatódik, hiszen amíg az anya él a gyerekéért folyton aggódik.

Miben látom én a jó anya zálogát? A szeretetben, abban, hogy amit tesz a gyermekével, azt szívből teszi, odafigyeléssel és arra is törekszik, hogy az együttlétükben sok legyen az intim pillanat. Mit értek ez alatt? Azt, hogy ezekben a percekben, órákban megszűnik a körülöttük lévő világ, csak egymásra figyelnek. Ilyen alkalom a szoptatás is. Arról kellene szólnia ennek az időnek, hogy közben nézik egymást, az anya folyamatosan beszél a kicsihez és simogatja. Bizony előfordulhat, hogy épp nyilvános helyen éhezik meg a csöppség, ilyenkor is meg kell etetni. Mind ez a nyilvánosság előtt történik ugyan, de ekkor is kizárható a környezet, lehet csak a babára koncentrálni. Az, aki ezen felháborodik és esetleg hangot is ad a nem tetszésének, saját ostobaságát hirdeti.

Fontos az érintés, a simogatás és az ölelés, ne múljon el nap nélkülük. A türelem, mert bizony sokszor el kell mondani egy-egy dolgot nekik ahhoz, hogy megjegyezzék.

A gyerekkel töltött idő valóban a gyerekről szóljon. Játszani, beszélgetni, foglalkozni kell vele, megölelni, megsimogatni, megtanítani dolgokra. Ne a telefon nyomogatásával, az ostoba sorozatok nézésével, vagy a barátnők aktuális történeteinek hallgatásával foglalják le magunkat. Persze mindezekre is kell idő, de ne a gyerek rovására.

Nem is olyan régen szemtanúja voltam egy szívet melengető jelenetnek. Egy anyuka szállt fel a villamosra babakocsival, amiben ott sírdogált egy pár hónapos kislány. A fiatal mama miután lefékezte a kocsit leült, az ölébe vette a babát és halkan énekelni kezdett, a kezével pedig szelíden simogatta a picike fejecskét. A csöppség nagyon rövid időn belül abbahagyta a sírást, a szemei kikerekedtek és a kis szája mosolyra görbült. Percekig nem tudtam a szemem levenni róluk. Ez egy olyan intim pillanat volt, amit szeretnék nagyon sokszor átélni. Gyönyörű volt. Megszűnt minden körülöttük, csak ők ketten voltak egymásért, egymásnak.

Azóta már láttam őket az utcán is. Az anyuka nem a babakocsi mögött ment, hanem mellette, hogy lássa kislányát és akkor is dalolt neki, valami ütemes nótát, aminek a végét egy kicsit hangsúlyosabban mondott. Apró, kis kacajokkal értékelte a baba édesanyja előadását.

Jó példák ezek arra, hogy bárhol, bármikor lehet olyan helyzet, ahol ki lehet zárni mindent és mindenkit és csak egymásra figyelni.

Az én tanácsom változatlan: szívvel, sok szeretettel, türelemmel és odaadással nevelje mindenki a gyerekét, abból nem lehet baj.

Uszodai anziksz

Amióta a nyugdíjasok életét élem, sokkal több időm van arra, hogy az embereket tanulmányozzam. Megteszem ezt az utcán, a villamoson, bevásárlások közben a piacon, vagy a boltokban, de az uszodai látogatásaim alkalmával is. Amíg aktív dolgozó voltam, nem volt időm arra, hogy figyeljem a körülöttem lévők viselkedését, egy-két kirívó esettől eltekintve, láthatatlanok voltak számomra, mert a korlátozott időm miatt az aktuális feladatomra koncentráltam. Mivel az életem lelassult, már nem sietek sehová, módomban áll megfigyelni az emberek mindenütt megnyilvánuló sokszínűségét.

A legtöbb tapasztalásom az uszodában van, ahol már nem az a célom, hogy mennyiséget ússzak, sokkal inkább a vízben történő mozgás az, amit heti három alkalommal teljesítek, miközben békésen szemlélődök és fedezek fel érdekesebbnél érdekesebb viselkedésformákat.

Már a medencébe lépés előtti tusolás közben látom az érkezőket. Nagymama jön, unokáját kézen fogva magyaráz kedvesen, mosolyogva, talán négyéves lehet a szöszi, kis fürtös hajú. Egy nagyapa mellett tíz-tizenkét éves fiúcska, ők nem fogják egymás kezét és nem is mosolyognak, láthatóan vita kerekedett közöttük. A következő feltűnést keltő látvány egy középkorú hölgy, hosszú, vörös műkörmökkel, piros, divatos hajjal, karján és nyakában vastag, súlyos arany ékszerekkel, látszik, hogy a bikinijét és az előbb leírtakat jött bemutatni a nagyközönségnek, nem kimondottan az úszás szenvedélye vezérelte ide. Feltűnik két tinédzser korú lány, akik feltehetően még szégyellik az alakjukat, mert az egyik hatalmas törölközőbe bugyolálta magát, a másikon pedig fürdőköpeny van, pedig a hőmérő már 27 fokot mutat, és kissé görbe hátuk is arra utal, hogy a megnövekedett melleiket szeretnék elrejteni az ifiurak szeme elől. Ez mennyire ismerős nekem... Emlékszem, Édesapa lexikonokat tett a fejemre és azokkal kellett a lakásban mászkálnom, hogy enyhítsem a hátam görbeségét, amivel én is a nagyon korán megnövekedett melleimet szerettem volna leplezni.

Van több korombeli és nálam idősebb ember, akik rendszeresen járnak ide, hogy egészségüket támogassák, ezzel a fajta mozgással is. Velük ismerősként üdvözöljük egymást minden alkalommal és váltunk pár mondatot, ha valaki nem jön napokig, már aggódva kérdezzük, hogy minden rendben van-e.

A vízben szinte testközelben tapasztalható az emberek jó vagy rossz tulajdonsága. Egy idős férfi például nagyon keményen, már-már durván, ráripakodott két fiatalra, akik felszabadultan ugráltak a medencébe, örültek, hogy túl voltak az úszásoktatáson. Sajnos nem tudok rá más szót, gyermekgyűlölőnek láttam. Remélem nincs unokája, de ha van, ugye azzal türelmesebb? A másik véglet egy idősebb hölgy, akit mindenki ismer itt, akivel mindenki szóba áll, aki mindenkit elenged a medencében és nagyon figyel arra, hogy őt ne kelljen kikerülni. Bezzeg vannak többen olyanok, akik nincsenek tekintettel senkire, hiába tudják magukról, hogy nagyon lassan úsznak, mégis elé mennek másoknak és elvárják, hogy kerülgessék őket. Az is előfordult már, hogy egymás mellett úszott két hölgy, kedélyesen beszélgettek és ügyet sem vetettek arra, hogy csak két ember fér el egy sávon belül.

Szeretem nézni az óvodáskorú kis úszópalántákat, olyan jó látni, ahogy sok türelemmel, bátorítással és szeretettel oktatják őket. Amikor egy ilyen aprócska emberpalánta véletlenül megrúgott és rögtön bocsánatot is kért, szívem szerint összepuszilgattam volna. Bennük szoktam gyönyörködni. Látom, hogy hétről-hétre egyre ügyesebbek és egyre jobban élvezik is, amit csinálnak.

Közben persze én is rovom a köreimet, lassan, megfontoltan, mert nem a teljesítmény a lényeg, hanem a mozgás, amit örömmel teszek.

Boldogan élni, az én receptem szerint

Minden attól függ, hogy tudjuk-e a körülöttünk zajló eseményeket, történéseket pozitívan értékelni. Ilyenekre gondolok: Fáj, de milyen jó, hogy nem dönt ágynak. Kevésbé látok jól már, de sokkal jobb a helyzetem, mint egy látássérültnek. Nem vagyok milliomos, mégis mindenem megvan. A boldogság nem pénz kérdése.

Ahhoz, hogy visszamosolyogjanak rám, először nekem kell vidáman nézni másokra. Még a legmorcosabbnak látszó ember is tud valaminek örülni, megkeresem azt a valamit benne és boldoggá tesz, hogy látom a fülig érő száját. Érte és magamért is megteszem, hiszen ezzel én is pozitív dolgokat élek át.

Nem úgy alakul mindig az életem, ahogy elképzelem, de kutatom a jó oldalt, mert tudom, hogy mindennek van egy másik szerethetőbb, elfogadhatóbb része is. A bánatomat, kétségeimet igyekszem kevesebb alkalommal elmondani másoknak, inkább az örömömet, a boldogságom okát, tárgyát hangsúlyozom ki a beszélgetéseimben és a gondolataimat is így irányítom. Tudatosan teszem ezt, mert tisztában vagyok azzal, hogy a gondolatoknak és a szavaknak is teremtő erejük van.

A hétköznapokban az utcán és a tömegközlekedési eszközökön is keresem a szememmel a vidám, mosolygós embereket. A lehajtott fejjel, fancsali képpel utazókat csak egy rövid pillantással észlelem és gyorsan továbbsiklik a tekintetem, nem időzök sokat azzal, hogy tanulmányozzam őket. Sokkal inkább érdekelnek a többiek, a kedélyesen beszélgetők, a kíváncsian nézegetők.

Akkor is találok érdekességeket, ha esik, fúj, vagyis rossz az idő. Látom a sálba burkolódzó, fázósan összekuporodókat, a széllel, esernyő segítségével hadakozókat, a kezüket zsebbe rejtő, gallérjukat felhajtó, mégis fázásukat titkoló fiúkat. Látom a hajladozó fákat, a cipőt áztató pocsolyákat, ahogy duzzadnak az esőcseppektől egyre nagyobbra. Nézem az eget akkor is, ha egyforma szürke, bár a kék, de felhős a kedvencem. Órákig tudom nézni és úgy örülök, ha felfedezek egy-egy különös formát köztük. Arcok, állatfejek és testek rajzolódnak ki az egyébként tejszínhabra hasonlító formákból.

Ilyenkor tavasszal a rügyfakadások, a sok apró virág az újjá éledő zöld fűben az, ami kedves a szememnek és a lelkemnek is.

A legnagyobb boldogságot, a legtöbb örömet a gyerekek okozzák. Bár mind felnőtt már, mégis szeretné az ember őket még mindig nevelni. Nagyon nehéz elfogadni, hogy ez már lehetetlen. Nekem is el kellett fogadni, hogy csak akkor mondjak véleményt, ha tanácsot kérnek, boldogulnak már nélkülem is. Ha jönnek, vagy ha hívnak az mindig ünnep. Élik az életüket, de mégis a részesei lehetünk mi is a párommal. Ez az igazi szívet melengető az életünkben.

Egy kulcsszó játszik központi szerepet az életemben: "ELFOGADÁS". Sok mindenen átsegített már. A másik dolog, mindenből a jót kihozni és mindenben a jót meglátni, akkor is, ha ez látszólag lehetetlen.

Szakítás, egy kapcsolat vége

Hol rontottuk el? Ki volt a hibás? Mikor kezdődött az a része a kapcsolatunknak, ami ehhez a végkifejlethez vezetett? Miért nem vettük észre, hogy valami nincs rendben, és ha mégis éreztünk valamit, miért nem beszéltünk róla? Együtt lehet, hogy megoldottuk volna?

Ezek a kérdések nyugtalanítanak, és még számtalan kétség, rossz gondolat, az okok keresése, a másik hibáztatása mindenért, szinte minden szakítás végén ugyanez a forgatókönyv.

Természetes, hogy szeretnénk választ kapni, de ha már megtaláltuk a választ, ami azért lássuk be soha nem lesz objektív, már csak az átélt érzelmek miatt sem, mihez kezdünk vele?

Sokan helyeselnek, mert szerintük ők látták régen már, hogy nem lesz hosszú távú a kapcsolatunk. Rokonok, barátok állnak úgy mellénk, hogy folyton azt bizonyítják, nem voltunk egymáshoz valóak. Egyértelmű erre a válaszunk: miért nem szóltak, miért nem figyelmeztettek?

Egyszerűen azért, mert egy kapcsolat két ember szövetsége, az általuk megélt közös élmények, mindegy, hogy negatívak vagy nagyon jók, alakítják, formálják, csiszolják őket egymáshoz. A párok által átélt érzelmek, a hatásuk a másikra olyan dolgok, amiket egy harmadik személy csak kívülről láthat, nem tudhatja, hogy milyen módon változtatja meg a párokat, az egymáshoz fűződő viszonyukban, vagy akár a másokhoz való kapcsolatukban.

Egy harmadik személy csak tanácskérés esetén, segítségként mondhat véleményt, ami soha nem lehet egyértelműen bíráló, pont az előbb említett kívülállóság miatt.

Hogyan lehet a szakítást viszonylag rövid időn belül túlélni? Nem kell hibáztatni senkit, hiszen mind a ketten tettünk azért, hogy így alakult. Bármennyire is furcsa, a rossz dolgokra kell fókuszálni, arra, ami már szinte elviselhetetlen volt az utolsó időkben. Lesz majd mód évek múltán, hogy a jó dolgokra is emlékezzünk, de a szakítás után ezeket tegyük félre.

Mivel ez az időszak csak arról szól, hogy borzasztóan sajnáljuk magunkat, az jár mindig a fejünkben: mennyi mindent megtettünk a kapcsolatunkért és mégis ide jutottunk, azt tanácsolom, hogy fogadjuk el, fenntartás nélkül, a saját felelősségünket is a történtekért. Nagyon rövid időn belül, amikor már jól kisírtuk magunkat, zárjuk le azzal ezt a fejezetet, hogy nyitunk kifelé, nem zárkózunk be, éljük tovább az életünket. Felkészülünk arra, hogy bármikor elébünk jöhet egy új kapcsolat lehetősége, amit nem szabad elszalasztani.

Minden valamiért történik, nagyon sok tanulság, tapasztalat marad a szakítás után, tessék azt kamatoztatni az új párkapcsolatban.

Tökéletes!

Sokszor ezzel a szóval illetjük azt, ha látunk valami olyan dolgot, ami az elképzelésünkkel megegyezik, vagy átélünk olyan pillanatot, eseményt, ami a kedvünkre való, ha sikerül megvalósítani a dédelgetett álmunkat, vagy elkészítünk egy tárgyat, amit megálmodtunk. De így vélekedünk akkor is, ha a régóta keresett, megfelelő ajándékra bukkanunk, ami úgy véljük örömet fog okozni annak, akinek szántuk. A finom ebéd, az utána felszolgált, jól sikerült sütemény, de a szépen terített asztal is kiválthatja a teljes megelégedettség érzését...

Egy gyönyörű táj, egy szép arcú ember, egy mosoly, illatos virágok, vidám gyerekek, szép ház, tiszta, meleg otthon, megértő társ, segítőkész munkatársak, remek munkahely, ezek mind a tökéletességet erősítik. De ugyanezt érezzük, ha elolvasunk egy jó könyvet, vagy megnézünk egy filmet, ami szórakoztatónak bizonyul, ha elgondolkodtató vagy nevetésre késztető színházi élményeket szerzünk, sétálunk az őszi napsütésben, segítünk másokon, vagy pont nekünk nyújt valaki segítséget.

Számtalan dolog van, ami pozitív érzéseket generál, jobb közérzetet és élhetőbb mindennapokat hoz létre.

A hiba az emberekben van.

Tökéletlen!

Igen, az ember az, aki tökéletlen. De van egy jó hírem, ez a tökéletlenség formálható! Egyáltalán nem lehetetlen a formálhatóság, de eredmény ebben csak szemléletváltás után érhető el. Látásmódban, gondolkodásban van szükség az innovációra. Nem, nem könnyű! Leginkább borzasztó nehéz és rengeteg munkával jár. De lassan, apró lépésekkel megvalósítható, hogy mindazt, amit a fentiekben leírtam, tökéletesnek lássa az az ember is, aki épp magányos, vagy anyagi gondokkal küzd, vagy megtorpant egy kicsit az egészsége.

Első körben a negatív gondolatoknak kell pozitív felhangot kölcsönözni, hiszen a negatív, pesszimista gondolkodás egy olyan láncreakciót indít el, ami vonzza a rossz történéseket körülöttünk és persze velünk is. Száműzni kell az olyan gondolatokat, hogy - Úgy sem sikerül! Meg azt hogy - Eddig is rossz volt, miért pont most lenne jó? Azt kell bennünk erősíteni, hogy rajtunk és kizárólag csak rajtunk múlik az, hogyan alakul az életünk és ebben bizony hatalmas szerepe van annak, hogyan vélekedünk magunkról, a lehetőségeinkről, az akaratunk erejéről.

Szelektálni kell az információk befogadását, lehetőleg olyan hírekkel kell telíteni a fejünket, ami nem gátol minket ebben a nagyon nagy kihívást jelentő munkában, hanem inkább elősegíti azt, ami nem pánikot, félelmet kelt, ami nem teremt állandó szorongást. Természetesen a pandémia is ilyen rossz gondolatokat és szorongást gerjesztő dolog. Igen, a járvány itt van és bárki megbetegedhet, de azt szeretném, ha mindenki úgy tekintene rá, hogy ugyan megbetegíthet engem is, de le fogom győzni, hamar túl leszek rajta, mert dolgom van. Ha van családom, akkor azokkal, ha nincs, akkor azzal van dolgom, hogy végre másként akarok élni, változni akarok, látni akarom a jó dolgokat, és a szép pillanatokat.

Nem tökéletes akarok lenni, mert tökéletes ember nincs, hanem a tökéletes dolgokat akarom látni és megélni!

Ha csak pár ember érti meg azt, hogy mit és miért írtam, és kezdi el a gondolatainak átformálását, már megérte.

Az unokám első születésnapjára

Nem is olyan régen, kicsit több mint egy éve, még azt gondoltam, hogy naplót vezetek majd arról, mit, mikor kezd majd csinálni, mondani az én Falatkám. Ebből nem lett semmi. Lustaság vagy más ok miatt? Nem tudom. Valahogy azt éreztem, ez a szülők dolga. Nekem nem az a fontos, hogy kövessem az általánosan elvárt fejlődési szakaszok elérését. Inkább arra figyelek, hogy milyen hatással van ez a drága lélek rám és a környezetére. Bevallom, ez egy felemelő, erőfeszítést nem igénylő, nagyon nagy boldogságot okozó foglalatosság és remélem, még sok-sok éven át megmarad.

Néhány gondolat, megtapasztalt élmény, amit itt leírtam. Ezt is jó lesz majd emlékeztetőül elolvasni, vagy éppen felolvasni, amikor már nagyobbacska leszel, Drága Kincs...

Számtalan alkalom volt, amikor úgy éreztem nincs a földön semmi más, ami ekkora örömet okozna, nincs semmi, ami ilyen mély és egyben megmagyarázhatatlanul gyönyörű boldogságot idézne elő bennem. Ilyen volt az első találkozásunk is, hihetetlen pozitív energiahullám sorozat járta át az egész testemet. Ezzel kezdődött minden...

Már öthetes korában nálunk aludt. Fantasztikus volt. Éjszaka azonnal meghallottuk a nyöszörgését és egyszerre indultunk hozzá a párommal, sírni nem is volt ideje. Amíg én tisztába tettem, a férjem készítette a cumisüveget. Reggel pedig mind a ketten türelmetlenül álltunk a kiságy mellett, mert már nagyon vártuk, hogy végre felébredjen. Gyönyörködni ugyan az alvó gyermekben is lehet, de már akkor imádtuk a gügyögését is.

Csak aki átélte, tudja azt, hogy milyen, amikor a vállunkra hajtja kis fejét és egyszer csak azt lehet érezni, hogy elnehezedett a kicsi test, mert elaludt rajtunk.

Mennyire tudunk örülni, az első hangutánzó szónak. De ahhoz fogható érzés sincs, amikor először hallja az ember azt, hogy mamának szólítják. Én megkönnyeztem. Minden csöppségnek vannak rá jellemző, egyedi módon formált szavai. A mi babánk kedvence a karika, talán a pattogós, kemény k hangzó miatt. Tudja, hogy milyen tárgy, és már tudatosan mondja a kerek formákra. A sétára való felkérésének és a távozáskori elköszönésnek használt, tipikusan kicsikre jellemző "pá", úgy hagyja el a szájacskáját, hogy egyszerre hangsúlyos, de ugyanakkor affektálós is. Utánozhatatlan. Annyira aranyos, hogy mindig mosolygunk rajta.

Vagy amikor felénk nyújtja apró kezecskéjét, hogy arra kérjen, vegyük fel, ki tud ellenállni? Később pedig azért nyúl a kezünk után, hogy a járásban segítsük, és amint megfogja, visongva, kacagva fut, alig érjük utol. Csilingelő ez a hang, angyali zene. Legalábbis én úgy vélem, hogy ez a hasonlat tükrözi a legjobban a hangocskákat, amiket produkál ilyenkor. Olyan gyorsan tud irányt változtatni, hogy majdnem átesünk rajta. Egy energia bomba, lefáraszt mindenkit. Persze fel is tölt minket napokra a belőle áradó féktelen jó kedvvel és szeretettel.

Szerencsére mindent megeszik. Az ismeretlen ízeknél először fintorog, de utána nagyra nyitja a száját, sőt mostanában mondja hozzá, hogy ham. Már egy kicsit huncut is, mert amikor látja, hogy tetszik nekünk a fintor, akkor ismételgeti, csak azért, hogy nevessünk.

Kiegyensúlyozott, kedves, vidám gyerek. Rengeteget mosolyog. Úgy érzem a szeretetet, amit tőlünk kap, megsokszorozva sugározza vissza ránk.

Vidám első születésnapot Falatkám! Hálásak és nagyon boldogok vagyunk, hogy Te a miénk vagy!

" Tedd a kezed homlokomra, mintha kezed kezem volna."

Ez a József Attila vers jár a fejemben már napok óta. Miért? Mert nem tudom kitörölni azt a képet, ami egy idős pár láttán, szabályosan belém égett, állandó helyet foglal el a gondolataimban. Milyen sok időnek kellett ahhoz eltelni, hogy számomra a költő szavai mély és nagyon igaz értelmet nyerjenek.

Már a nyáron is láttam őket, ahogy ülnek a garázsuk előtt, néha ketten, időnként társasággal együtt. Ami feltűnt az a feleség megromlott egészségi állapota, sápadtan, csont soványan hallgatta a körülette élénk beszélgetést folytatókat. Talán még ez sem lett volna számomra annyira feltűnő, az, ami miatt mégis odafigyeltem, a férj viselkedése volt, ahogy kedvesen mosolygott a párjára és gyakran meg is simogatta, ez a látvány odavonzotta a tekintetemet minden egyes alkalommal, amikor arra jártam. A feleséget beszélni soha nem láttam.

Be kell vallanom, számtalanszor előfordult, hogy egy-két könnycsepp kicsordult a szememből. Elgondolkodtam azon, hogy ez az emberpár valószínűleg jó pár évet eltöltött együtt, mégis a férj végtelen türelemmel, kedvességgel, hatalmas szeretettel tud a párjához fordulni, ahhoz a valakihez, aki már magáról sem tud gondoskodni. Milyen erő, akarat lakozik ebben a férfiban? Mekkora az összetartozás érzése benne? Honnan merít erőt, a mindennapokhoz?

Most, hogy hidegre fordult az idő, már nem ülnek a garázs előtt, sétálnak. A férj karolja a nejét, aki aprócska, kicsit csoszogós léptekkel topog mellette. A töpörödött néni szemei üvegesek, a nem is annyira távoli jövőjét kémlelik talán... A férj erősen fogja, tereli és folyamatosan beszél hozzá. Közben néha még mosolyog is.

"Úgy őrizz, mint ki gyilkolna, mintha éltem élted volna."

Van az úgy, hogy egy kicsit ingerültebben szólunk a társunkhoz, mert elfelejt valamit, amit már többször is elmondtunk. Ez a bácsi anélkül beszél folyamatosan a feleségéhez, hogy az értené, vagy válaszolna rá.

"Úgy szeress, mint ha jó volna, mintha szívem szíved volna."

Legyen ez példaértékű! Gondolkodjunk el azon, mennyire apró semmiség elmondani többször is egy dolgot a másiknak, mert már többszörösen elfelejtette, és örüljünk annak, hogy választ is kapunk...

Miért nem tudunk naponta hálásak lenni?

Ki gondol arra, hogy egyszer képtelen lesz valamit megtenni, olyan valamit, ami a napi rutinjának része. Például nem tud felemelni egy kanalat, hogy egyen vele, vagy nem lesz képes levágni egy szelet kenyeret, mert annyira remeg a keze, hogy nem tudja ezeket a mozdulatokat baleset nélkül koordinálni.

Amikor nem fáj semmi és nincs olyan dolog, ami korlátozna bármiben minket, valahogy nem jut el a tudatunkig, hogy most örülni kellene és hálásnak lenni.

Miért nem tudjuk ezt tenni, amikor még mindenünk kifogástalanul és fájdalom nélkül működik, amikor nem szorulunk mások segítségére?

De nem tudnak önfeledten örülni annak sem az emberek, ha van egy párjuk, akit szerethetnek, és aki viszontszereti őket. Ha ez megadatik, akkor teljesen természetes dologként élik meg. Úgy vélik, ez nekik jár. Azután kezd elhalványulni a másik iránti vonzalom és a szeretet, és esetleg már egyoldalúvá válik a figyelem és a figyelmesség is. Miért? Mert nem gondolnak arra, hogy naponta legyenek hálásak mindenért és dolgozzanak azon, hogy a másikban a jót és ne a hibákat keressék. Pedig mindkettőjüknek egyformán aktívan kellene részt vennie abban, hogy jól működjön a kapcsolatuk. Azt sem veszik komolyan, hogy mindent meg kell beszélni, a konfliktusokat tisztázni kell és együtt megoldani. Nem szabad napokig, sőt hetekig cipelni a vélt vagy valós sérelmeket, mert azok beleivódnak a gondolataikba és súlyosan torzulnak is, pont azért, mert csak az egyikük látásmódját tükrözik...

Magyarázza meg nekem valaki, hogy miért működünk túlnyomó többségben úgy, hogy mindig a hiányra koncentrálunk? Arról már nem is beszélve, hogy ha valamiből kicsi vagy kevés van, annak sem örülünk, hanem gürcölünk, hogy több, nagyobb és sok legyen.

Pedig nagyon egyszerű és könnyű olyan életet élni, ahol boldogan és kiegyensúlyozottan telnek a napok! Meg kell tanulni naponta hálásnak lenni! Hálásnak lenni mindenért! Lehet az egy szép színű falevél, egy kellemes zene, friss zöldség az asztalon. Annyi, de annyi minden vesz körül minket, amire jó ránézni, hallgatni, szagolni, ízlelni, megsimogatni. El kell engedni az olyan történéseket, amiket mi nem tudunk megváltoztatni! Ezeken nem kell idegeskedni feleslegesen! Nem egyszerű tudom, mert legtöbben nem így élték eddig az életüket.

Mindenért mondhatunk köszönetet, még a látszólag negatív dolgokért is. Miért? Mert arra kell gondolni, hogy az egy feladat, amit ránk szabtak azért, hogy próbára tegyék a megoldó képességünket.

Remélem, vagyok annyira hiteles azoknak, akik érdemesnek tartják az írásomat az elolvasásra, hogy hisznek bennem és a pozitív szemléletemben, annyira, hogy kövessenek a napi szintű hála gyakorlásában. Hosszan tartó kitartással menni fog! Nálam működik!