Miért kell engem választania párkapcsolati segítőjének? 

Mert rendelkezem egy fajta tudással, ismerek olyan technikákat amivel hatékonyan tudok hozzájárulni ahhoz, hogy kapcsolatuk újra működőképes legyen.

Mert tudok hallgatni, meghallgatni, előítélet és megbélyegzés nélkül.

Mert őszintén hiszek abban, hogy két embert, ha kötődnek egymáshoz, vissza lehet vezetni a korábbi szerető kapcsolatba.

Mert nagyon szeretem a munkámat, amit hivatásnak tekintek.

Miért tudok mosolyogni és miért telnek derűsen a napjaim

Így a hatvanadik éven is túl, kár lenne tagadni, már nincs olyan ember, akinek ne fájna valami. Ezért amikor felébredek, már az ágyban kezdem a tornát és közben arra gondolok, hogy milyen napom lesz ma, milyen programok várnak. A legtöbb nap, számomra úgy telik, hogy több olyan dolog történik velem, körülöttem, aminek örülni tudok, ami mosolyt csal az arcomra.

Az ágyból felkelve újabb torna vár, persze csak olyan öregasszonyos, 3-1-2 Meridián Torna, ami arra kiválóan alkalmas, hogy segítse beindítani az izmokat, a végtagok könnyebb reggeli mozgását. Ennek a végére már mosolyogni szoktam, mert már azt is átgondolom, hogy melyik fogadott gyerekemmel fogok telefonon és kivel Skype-on beszélni, kinek kell a Messengeren válaszolni, ki fog éppen meglátogatni, vagy melyikhez megyek én vendégségbe a párommal.

Hányan is vannak a gyerekeim? Először is a Férjemnek, - akivel nem mellékesen meg kell jegyeznem, valamikor már régen egy pár voltunk és 30 év után találkoztunk újra -, van négy gyereke. Ezen kívül a munkám során megismertem számtalan ifjú embert, akik közül ma is nyolccal, tízzel tartom a kapcsolatot. Ez így elég nagycsalád, de én boldog vagyok, hogy az életük része lehetek. Természetesen így maximálisan kiélhetem, megélhetem "tyúkanyó"természetem minden végletét.

Próbálom őket egészséges táplálkozásra buzdítani a saját példámmal. Én már csak teljes kiőrlésű lisztet használok, a cukorfogyasztásunkat harmadára csökkentettem és sok zöldség, gyümölcs szerepel az étlapunkon. A párommal gyakran hosszú sétákat teszünk, kerékpározunk is.

Sokat nevetünk, beszélgetünk a férjemmel és nagyon fontosak számunkra a gyerekekkel való beszélgetések, sőt a közös játékok. Bár már mindannyian felnőttek, de szívesen játszanak ők is. Amikor az Activity játék során rajzolni kell, szinte mindig könnyesre nevetjük magunkat, hiszen egyikünk sem jeleskedik rajztudásban és bizony azokból a képtelen rajzokból sok mindent kinézünk, csak azt nem, amit ábrázolni kellene a feladat szerint. Ilyenkor mosolyog a lelkem is, mert úgy érzem, hogy közelebb vagyunk egymáshoz és nagyon jó a sok mosolygó arcot látni.

De vidámság költözik a szívembe egy szép virág láttán is, vagy egy különleges fa látványa is elvarázsol. Szeretem a jó zenét, gyakran hallgatunk közösen is. Örülök a madaraknak, akik télen az ablakunkban lévő etetőt látogatják és a karnyújtásnyira épült madárfészekben tátogó rigó babáknak is. Immár ötödik éve figyelem hogyan készül el a mama a nagy művel, amit a rigó papa megvizsgál, mielőtt a tojások belekerülnének. Aztán látom, milyen kitartóan, fáradságos munkával, öt percenként fordulva, etetik a fiókákat és azt is, amikor végre kirepülnek. Csoda ezt ilyen közelről szemlélni.

Öröm a barátnőimmel lenni, meginni együtt egy kávét és beszélgetni, eszméket cserélni a gyerekekről, a világ dolgairól.

A másik esemény, amit csak pár hónapja tapasztaltam meg, szintén sok örömet okoz nekem. Ez pedig az, hogy rátaláltam arra a hivatásra, amit szerintem mindig is csinálnom kellett volna. Rengeteget gondolkodtam azon, hogyan fognak telni a nyugdíjas napjaim. Semmiképpen nem szerettem volna tétlenkedni. Hasznos elfoglaltságot szerettem volna és csodák csodája, megtaláltam: Párkapcsolati coach, házassági tanácsadó lettem. Szinte szárnyalok, mert nem csak tudom, hanem érzem is, hogy ez az én utam. Értelmet kaptak a mindennapjaim, célom van és ez határtalan boldoggá tesz.

Segíteni másokon, ez az én lételemem.

De az is előfordul, hogy megyek az utcán, villamoson, vagy buszon és számomra vadidegen emberekre rámosolygok. Kíváncsi vagyok a hatásra. Koromnál fogva úgy gondolom, hogy már jobban elnézőek velem, nem hiszik olyan sokan, hogy meghibbantam. Nekem ez is okoz örömet, amikor sokan viszonozzák. Én ezt úgy értékelem, hogy lám-lám, van még ereje a mosolyomnak.

Azt is gyakran megteszem, hogy ha jó zenét hallok vezetés közben, elkezdek mozogni a ritmusra és énekelek. Menet közben nem, de a piros lámpánál megállva, ha közben oldalra fordulok a másik sávban ácsorgó autós felé, gyakran látok megdöbbent fejeket, persze előfordul az is, hogy épp nevetnek.

Úgy érzem, teljes és boldog életet élek és ezt kívánom mindenkinek. Legyen sok mosolygós napban része azoknak, akik olvassák ezt és azoknak is, akik nem.

Meg kell győzni a másikat?

Amilyen sokféle ember él a földön, ugyan olyan sokféle ezeknek az embereknek a gondolkodása is. Befolyásolja a véleményüket, gondolataikat a vallásuk, vagy épp ateista világnézetük, a családi háttér, a környezet, amiben felnőtté válnak, az iskolák, ahol egy ideig azt hisszük, hogy mind az, amit megtanítanak ott velünk, visszavonhatatlanul igaz és egy életen át helytálló. Azután tágul a kör, már könyveket, cikkeket olvashatunk, sőt az internet világában ma már találunk híreket, tudományos magyarázatokat mindennek az ellenkezőjéről is. Egy kicsit talán össze is zavarodunk a sok információ birtokában.

Az, hogy az emberek számára mi lesz meggyőző és elfogadható, már teljesen különböző, egyénenként eltérő, attól függően, hogy az élete folyamán milyen hatások voltak rá meghatározóak.

A vélemények különbsége jó dolog is lehet, mindaddig, amíg nem erőszakolják rá az emberek a másikra a saját álláspontjukat, amíg meghallgatják egymást és nem akarják mindenáron meggyőzni a szemben álló felet arról, hogy csak nekik lehet igazuk, csak az ő véleményük a helytálló. Akkor lesz jó és elfogadható a véleménycsere mindkét ember számára, ha mind a ketten új információként, a dolgok más szemszögből való megközelítéseként, esetleg egy olyan újdonságként tudják fogadni, amiről érdemes még többet hallani, olvasni.

Olyan jó lenne, ha a szülők arra biztatnák a gyerekeiket, amire az én párom szokta, hogy mindent tanuljanak meg, amit az iskolában oktatnak, de mindig legyenek kétségeik, nézzenek utána, olvassanak, hallgassanak meg másokat is mindennel kapcsolatban, mielőtt véleményt formálnának bármiről.

A másik, amit szintén tanítani kellene a gyerekekkel, nem más, mint tisztelet a másik nézetkülönbségével szemben is. Meghallgatni úgy a másikat, hogy nem szólok közbe, meg is hallom azt, amit a másik mond és a végén reagálok. De azt is el kellene sajátítani mindenkinek, hogy mikor jön el az a pont, amikor nem feltétlenül kell reagálni dolgokra, amikor többet érek el azzal, ha hallgatok.

Gyakran kellene a csönd, amikor nem kell bizonyítani a másik félnek, hogy téves, amit gondol, mert lehet, hogy az értékek, nézőpontok, amiket ő hozott az eddigi életéből, számára helytállóbbak, mint az ellenvéleményt képviselőé.

Úgy gondolom, ha ezeket szem előtt tartva cserélnének gondolatokat az emberek, akkor az meggyőzőbb erejű lenne.

Kinek az életét éljük?

Mindig érvényt kell szereznünk a saját igazunknak? Jó az, ha mindig bebizonyítjuk, hogy nekünk van igazunk? Nem hiszem, hogy megéri, ha ezzel elveszítünk egy régi barátot. Hiszen mélységesen megbánthatunk vele másokat, ha nem törődve azzal, hogy milyen érzelmeket hozunk felszínre, csak a saját igazunk bizonyítására koncentrálva, taposunk két lábbal az emberek lelkébe. Igen, tudni kellene mindenkinek, hogy az életben nem fehér és fekete minden, létezik többféle igazság is és érezni kellene az árnyalatokat is. Többször írtam már, hogy sokfélék és sok színűek az emberek és ez így a jó, ettől szép és változatos az életünk. De...

Az a baj, hogy két éle van annak is, ha azt mondjuk, hogy nekünk senki ne mondja meg, hogyan éljünk, mit tegyünk, egy adott esetben. Ehhez a magyarázat, szinte kivétel nélkül, az szokott lenni, hogy nem akarunk másoknak megfelelni, csak saját magunknak. Rendben. Ezzel azt húzzuk alá, hogy a saját utunkat járjuk, nem leszünk képmutatóak, azaz a meggyőződésünk ellenére nem hagyjuk, hogy belekényszerítsenek egy fajta gondolkodásmódba, illetve elveinkkel szemben álló cselekvésre sem biztathatnak minket. Ez az egyik él. De van ennek egy másik oldala is. Ha valaki csak a saját elképzelését, gondolkodását hajlandó követni és csak az általa igaznak és helyesnek vélt dolgokat elismerni, akkor hol marad a képesség a másképp gondolkodásra és a mások véleményének befogadására? Hol marad a tisztelet másokkal szemben, esetleg az alkalmazkodás képessége, ami elengedhetetlen egy ember életében? Az idősek tapasztalatának elismeréséről már nem is kérdezek. mert azt látom, hogy egyre kevésbé néznek fel a fiatalok az öregekre. A technikai forradalommal elértük, hogy az ifjúság a kérdéseit a számítógépnek teszi fel.

Ma már az a lényeg, hogy győztesként kerüljenek ki minden helyzetből az emberek. A győzelmen, a felülkerekedésen van a hangsúly. Pedig ha sokan belátnák, hogy másoknak is lehet igaza, lehet helytálló a cselekedete és ezt nem vereségként élnék meg, hanem új tapasztalásként, akkor ezzel gazdagabbak lehetnének és a jelleműk is formálódhatna, jó irányba, természetesen.

A legnagyobb baj az, hogy a szülők legtöbbje végletesen neveli a gyerekét. Az egyik azt bizonygatja úton-útfélen, hogy te vagy fiam/lányom a legjobb, a legszebb. Ezzel megfosztja a későbbi életében attól, hogy befogadó legyen mások véleményével, igazával kapcsolatosan. A másik elégedetlen az utódjával és folyton hangot is ad nem tetszésének. Így sulykolja szegénybe a megfelelési kényszert, amitől felnőttként sem tud szabadulni.

Sajnos nagyon gyakran találkozom ilyen párokkal, ahol a probléma gyökere visszavezethető a gyerekkorba. A szülők nevelési módszerének eredményeként, egyesek nem a saját életüket élik, hanem a párjukét, mert mindenáron meg akarnak felelni neki, vagy a másik véglet, amikor meg sem hallgatják a párjukat, mert mindig, mindenben nekik kell, hogy igazuk legyen.

Kedves szülők gondolkodjatok el ezen. Ne felejtsétek el, hogy attól még élheti valaki a saját életét, ha nyitott másokra és befogadó a másként cselekvő és gondolkodó emberekkel szemben. De csak akkor válik ilyenné, ha gyermekként a dicséretek és a megrovások is jelen vannak az életében. Illetve ha erre jó példát lát TŐLETEK.

Tudom, okosan és következetesen szeretni egy gyereket nagyon nehéz. Azért próbáljátok meg! Megéri.

Ha Karácsony, akkor ajándékozás

Még az az ember is örül az ajándéknak, aki kitartóan hangoztatja, hogy neki semmit sem kell venni, mert ő nem akar ajándékot kapni. Lehet, hogy a rossz tapasztalat mondatja ezt vele. Bizony sokan olyasmit ajándékoznak másoknak, amit ők szeretnének kapni. Nem kell hozzá nagy bölcsesség, hogy bárki elismerje, ez nem mindig okoz örömet annak, aki kapja. Ne azért vásároljunk Karácsonyi meglepetést, mert így szokás, vagy azért, mert ezt várják el tőlünk és ne higgye senki azt sem, hogy csak bizonyos összegű lehet, mert ha kevesebbe kerül, akkor esetleg lenézik, nem értékelik majd.

Mikor jó és mikor öröm az ajándék? Természetesen akkor, ha személyre szabott. Mi nők jobban szoktunk év közben is figyelni és meghalljuk, ha a párunk, gyerekünk, rokonunk, ismerősünk valamit nagyon szeretne és elraktározzuk ajándék ötletként. De az is előfordul, hogy azonnal megvesszük. Ismerek olyan embert, akinek már nyár végén minden ki van pipálva a karácsonyi listáján.

Az egyik ember sok pénzt áldoz, míg más, megtehetné, mégis olyan ötleteket valósít meg, amihez a saját kétkezi munkája kell, így fillérekből oldja meg a Karácsonyt. Én ezeket értékelem a legjobban és nagyon boldog vagyok, ha ilyen dolgokkal lepnek meg. Mindig úgy kellene tervezni a karácsonyi vásárlásokat, hogy az ne terhelje meg a családi kasszát. Nem attól lesz szép a Karácsony, ha erőnkön felül, netán kölcsönből valósítjuk meg a szeretteink ajándékozását. A mai napig őrzöm a férjem kislányainak különleges meglepetését, egy papírlapot, amin a rúzsos kis szájukkal hagytak nyomokat és ákom-bákom betűkkel azt írták: "Apa, Marika, szeretünk Titeket!" Drágább és értékesebb ajándék ez mindenféle boltban kapható dolognál. De kaptam egy tepsi süteményt is már Karácsony napján az egyik barátnőmtől. Mondanom sem kell, hogy határtalan volt az örömöm, mert a férjem és gyerekek kedvenc sütije volt, amit én nem tudok a mai napig sem úgy elkészíteni, ahogy Ő.

Tapasztalatból tudom, hogy az együtt töltött idő nagyon sokat jelent, sokszor sokkal többet, mint az ajándékozás.

Mivel a családunk nagyon szeret kirándulni, ezért egy ideje ilyen élményekkel is meglepjük egymást. Elmegyünk közösen és gyönyörködünk a sok szép tájban. Milyen jó évek múlva elővenni a kirándulások képeit és együtt újra felidézni az élményeket.

Mindenképpen örömet kell, hogy okozzon az ajándék annak, aki kapja, az ő öröme pedig, az ajándékozót is boldoggá teszi majd.

Kapcsolat, amit szerszám nélkül is meg lehet javítani

Egyszer csak ráébredünk arra, hogy sivár, monoton, boldogtalan az életünk. Hiába van meg minden, család, társ, gyerekek, mi mégis boldogtalanul éljük az életünket. Már nincs ami színessé tenné a hétköznapokat, mert megszokott és szürke lett minden. Amit eddig a másikban egyedinek és szerethetőnek éreztünk, láttunk, mára idegesítő, zavaró lett. Az ok sok féle lehet, ami miatt ez bekövetkezik és sajnos nagyon gyakori.

Nem kellene eddig várni! Ha a kapcsolat kezd kihűlni, mert hagytuk, le kell ülni, megbeszélni, közösen kell ráeszmélni arra, ketten tehetünk arról, hogy így alakult az életünk. Tenni egy kapcsolatért életünk végéig kell. Persze a siker elengedhetetlen követelménye az őszinteség, a bizalom és a maximális odafigyelés a másikra.

Sajnos hajlamosak vagyunk véglegesnek tekinteni a párkapcsolatunkat, sőt ezen túlmenően egyesek még a tulajdonuknak is képzelik a párjukat. Súlyos hiba, mert elhanyagolást vonz magával. Nem figyelnek egymásra és magukra sem, ami pedig a külsőségekben is megmutatkozhat, sokszor ápolatlan és slampos lesz egyikőjük, esetleg mind a ketten.

Másik szarvas hiba, hogy nem biztosítunk "én időt", szabadságot a másiknak. Ha folyton egymás nyakán lógunk, nagyon hamar azt tapasztaljuk, hogy az együtt töltött idő varázsa megkopik. De a túl nagy szabadság is negatív előjele lesz az együttélésnek.

Nem véletlenül mondom el mindenkinek, hogy egy kapcsolat csak akkor működik, ha működtetik, ha naponta tesznek mind a ketten érte. Természetesen nem mindig egyforma intenzitással történik mind a két fél részéről, de a mérleg nyelvének összességében középen kell maradnia.

Ne azt adjuk a másiknak, amit mi szeretnénk kapni, hanem azt, amire ő vágyik. Tudni kell egy kapcsolatban, hogy mi az, amivel örömet okozhatunk egymásnak és mi az, amiben segíteni tudjuk egymást. Ha mégis kétségek vannak, meg kell beszélni, el kell mondani.

Sokan szakkönyveket olvasnak, abban bízva, hogy segít a kapcsolatuk helyreállításában. Meg kell, hogy mondjam, nem járható út. Lehet, hogy világossá válik az elolvasásuk után, hogy tényleg elromlott minden és találhatnak megoldási javaslatokat is, de a saját problémájuk kialakulásának okára választ nem találnak. Pedig mint a betegségekben, itt is az okot kellene megszüntetni ahhoz, hogy az egészség, vagyis a jól működő kapcsolat visszaálljon.

Nagyon fontos, hogy a hibákat magunkban is keressük. Persze ez a legnehezebb, beismerni, hogy bennünk sem tökéletes minden.

Miben tudok én segíteni? Szembesítem a feleket a hibákkal, amiket elkövettek a közös életükben és megoldásokat ajánlok a javításra, a kapcsolat helyreállítására.

Mai gondolatok

Mennyire tudunk kívülállók maradni akkor, ha a barátunk, vagy barátnőnk, esetleg a testvérünk vagy a legrosszabb esetben a gyerekünk kerül párkapcsolati válságba? Mennyire tudjuk objektív módon kezelni a kialakult helyzetet és milyen gátak alakulnak ki bennünk, azzal kapcsolatban, hogy segíthetünk-e nekik valamilyen formában?

Nos, úgy gondolom, hogy a válság elején, amikor még szinte teljes mértékig az indulatoké és az erős negatív érzelmeké a főszerep, csak ezek mérséklésének a támogatása a feladatunk. A kompromisszumra és a megegyezésre való biztatás lehet a második lépés, amikor már nem olyan intenzívek a negatív érzések és gondolatok. Bizony erősen meg kell fontolni, hogy adjunk-e, és ha adunk, akkor milyen tanácsot. Semmiképpen nem jó, ha segítünk haragudni, ha tovább szítjuk a lángot és erősítjük abban őket, hogy állandósuljanak a viták, a veszekedések.

Két ember kapcsolatát a harmadik soha nem fogja megérteni, átlátni. Még akkor sem, ha közel áll hozzájuk, hiszen kettőjük szövetsége olyan időben született, amikor testi, lelki, fizikai és szellemi egybeolvadás történt, még a kapcsolat elején. Az, hogy valami elromlott, mindkettőjük hibája. De az ő feladatuk vizsgálni, hogy ki, mikor, mennyire volt oka annak, hogy idáig jutottak és az is az ő kompetenciájuk, hogy meghatározzák a jövő irányát, hogy együtt akarnak-e ezután is maradni, vagy véget vetnek a kapcsolatuknak. Persze kívülállónak maradni, állásfoglalás nélkül végignézni azt a folyamatot, amíg átalakul a pár élete, amíg el tudják dönteni, hogy hogyan tovább, borzasztó nehéz. Gigászi erő kell ahhoz is, hogy türelemmel, a háttérben maradva, várjuk meg a végkifejletet. Ehhez nem csak erőre van szükség, hanem az elfogadás maximális képességével is kell rendelkezni.

Ahogy én látom ez az utolsó dolog, az elfogadás, a legnagyobb kihívás a kapcsolatokban is. Legyen szó a párkapcsolatról, vagy a hétköznapi emberi kapcsolatokról, mindenütt azt tapasztalom, hogy a saját képére akar formálni másokat a legtöbb ember. Nem fogadják el a másként gondolkodást, a sajátjukat tekintik csak egyedül és kizárólag elfogadhatónak és helyesnek. Sokkal többet kellene az embereknek gyakorolni azt, hogy miként érthetnének meg másokat. Elgondolkodni azon, hogy nem vagyunk egyformák, hogy nem egy helyen nevelkedtünk. Mást hoztunk otthonról és más volt az előéletünk. Különbözőek voltak a tapasztalásaink és teljesen más impulzusok értek bennünket. De olyan is előfordul, hogy bár ugyan azt kaptuk az élettől, mégis másképpen reagáltunk rá, másként formálódtunk tőle.

Azt vallom, hogy sokkal jobban élhetnénk az életünket, ha több elfogadó ember lenne közöttünk, ha az emberi kapcsolatokat hagynánk, hogy az érintett két fél oldja meg. Az én tanácsaim is csak azoknak szólnak, akik már eldöntötték, hogy együtt akarnak jobbítani a kapcsolatukon.

Kedves Hölgyek,

egy kicsit elszomorít, hogy a természetes szépség már nem kell a ma emberének...

Ez nem csak a hölgyekre igaz, az urakra is, hiszen ha az utóbbiak tiltakoznának, akkor sok hölgy nem csináltatna magának mű melleket, feneket, szempillát, szemöldököt és nem varratná fel a ráncait, vagy különböző injekciókat sem fecskendeztetne az arcába.

Miért kell külsőleg tökéletesnek lenni? Miért a külső a legfontosabb szempont? Miért az a fontos, hogy mutogassam magam, vagy a párom másoknak? Nem azt kellene inkább átélni, hogy mi ketten tökéletesen megértjük egymást? Hogy mi ketten szépnek látjuk egymást? Hogy azért szeretjük a másikat, mert ő is szeret és sok dologban egyetértünk, egy a célunk?

Sajnos nem korfüggő ez a tendencia, élethosszig tart...

Egészen apró gyermekként a tükörképünket látva még nem tudjuk, hogy a ránk csodálkozó arc a miénk. Valami hasonlót élünk át az aggkorunk küszöbén, viszont ekkor már tudjuk, csak éppen nem akarjuk elhinni, hogy a ránk csodálkozó tükörkép nem más, mint a mi arcunk.

Ahogy múlnak az évek, az évtizedek, többet nézünk a tükörbe, vagy éppen nem, mert nem akarjuk elfogadni azt, amit látunk. Aki gyakran megteszi és belenyugszik, sőt el is fogadja azt, hogy már a hamvasságot az arcán nem a fiatal vonások jelentik, hanem az alig látható, de már ott levő puha szőrszálak, elfogadja, hogy ráncok keretezik a szemét, a száját és bizony a tokája is hangsúlyos lett, annak a korosodást megélni nem tragikus.

Lehet próbálkozni mindenféle csodakrémmel, szőrtelenítővel, ránctalanítóval, az elmúlt idő nyomait eltüntetni lehetetlenség. Arra kellene több energiát fordítani, hogy mi, akik ezt tapasztaljuk, éljük meg ezt az élet természetes történéseként. Egy szép, idősebb arc nem attól lesz a szemnek kedves, mert különböző kezelések sorozatának vetették alá, hanem azért mert a tulajdonosa békét kötött a korával és nem harcol a ráncaival, sem az itt-ott megereszkedett bőrével. Helyette sokat mosolyog és a lelki békéje kiül az arcára, ami mindezt úgy tükrözi, hogy sokan szépnek látják. Pedig nem az, csak a lelke szép és bölcs is, mert tudja, hogy a ráncoknak nincs jelentősége.

Minden nőben van valami szép csak a megfelelő partner kell hozzá, hogy megtalálja és tudja értékelni.

Bízom benne, hogy hamarosan vége lesz ennek a műarcú, műhajú, műmellű, műfenekű, felpumpált ajkú, műanyag korszaknak és visszatér a szolid sminkek, picit rúzsos szájak ideje.

Szeretném megélni...

Mitől foszt meg a vírus engem?

Például attól az alapvető szükségletemtől, hogy bátran megölelhessek mindenkit, akit közel érzek a szívemhez. Ha belegondolok ez nagyon sok embert jelent, mert nem csak a közeli és távoli családtagjaim tartoznak ide, hanem a barátaim, a kedves ismerőseim, sok-sok ember, akit tisztelek, akikre felnézek. Nekem, akinek lételeme a testi kontaktus másokkal, ez nagyon lehangoló.

A másik, amitől elzár ez a járvány, az emberek arcának látványa. Szeretek ugyanis mosolyogni, mindenkire, még a vadidegenekre is és kitörő örömmel fogadom, ha viszonozzák mások ezt a gesztusomat. Hát ez most lehetetlen, hiszen az arcokat eltakaró textília elrejti az emberek ilyen fajta megnyilvánulását.

De sokszor tapasztalom, hogy beszélgetni sem lehet ismeretlenekkel, mert ha szólok, hiába van rajtam maszk, sokszor két lépést hátrálnak, és láthatóan nem akarnak beszédbe elegyedni velem.

Bizalmatlanabbak lettek sokan. Mivel nem tudjuk, hogy ki lehet beteg, ki fertőzhet tünetek nélkül is, óvatosabb és félősebb mindenki.

Ami enyhít a fentiek miatti frusztrációmon az a szemek látványa. Igaz sokszor túl nagy a távolság, hogy tisztán lássam, mit tükröz a közelemben lévő ember szabadon hagyott arcrészlete, de azért a legtöbb esetben még azt is sikerül felfedeznem, hogy hála az égnek mosolyoghat az illető, mert szépen csillog a szeme és az apró ráncok is megjelennek a halántékánál.

Az öleléssel kapcsolatos elvonási tüneteim szerencsére gyógyítókra talált már, mivel vannak hasonló gondolkodásúak a környezetemben, olyanok, akik úgy vélik, hogy nem szabad kivonni az életünkből az ölelést, mert sokkal nagyobb kárt okozunk vele magunknak. Egy-két barát, családtag is, de főként az én drága párom az, aki csillapítja ez irányú éhségemet.

Nagyon várom azt az időt, amikor bátran megsimogathatok másokat, akár vigaszként, akár barátilag. Várom, hogy hosszan megölelgethessem bármelyik embertársamat, látni akarom, amikor nyitott szájjal nevet rám és a finom, alig látható kicsi mosolyok is szembetűnőek lesznek. De az ajakbiggyesztést és az enyhén elhúzott szájakat, a rosszallást sugalló arckifejezéseket is akarom már látni. Egyszóval azt az időt szeretném visszakapni, amikor olvasni tudok mások arcából, amikor tükörként láthatom az arcokon a hatást, amit okozok a jelenlétemmel vagy a mondandómmal.

December

Újra itt van az év utolsó hónapja. Olyan mintha tegnap kezdődött volna az újesztendő és most megint itt a vége. Ez az utolsó hónap, a legérzelemdúsabb, hiszen jön a karácsonyi ünnep, ami mindenkiben sok emléket, örömöt, néha sajnos bánatot is, új élményeket, lázas készülődést, várakozással töltött napokat hoz elő. A hónap utolsó napja pedig sokunkat arra késztet, hogy számot vessünk az idén történtekkel és újult erővel, pozitív energiákkal, megújult hittel készüljünk fel a következő évre.

Azt hiszem, vannak, akik örömmel búcsúznak el majd az óévtől és nem tudnak majd jó emlékként visszagondolni 2020-ra. Számtalan emberben mély sebeket ejtett a világjárvány, mert elvesztette munkáját, hitét, vagy akár ismerősét, családtagját. Nekem is nagyon szélsőségesre kerekedett, mert volt részem csodálatos utazásban, nem is egyben, de megtapasztaltam olyan dolgokat is, amit a legvadabb rémálmaimban sem eddig. Nem gondoltam ugyanis, hogy a bakancslistám legelső helyére kerül az, hogy szabadon, szívből megölelgethessek egy számomra kedves embert, de az is hihetetlen, hogy az úti célok mellett helyet kapott a lehetőség hiánya is, mármint, hogy nincs rá engedély, tilos utazgatni, szép helyeken elidőzni, pár napot ott eltölteni. Továbbá rosszul élem meg azt is, hogy nem tudok szabadon találkozni emberekkel, hogy még a családtagjaim is félve jönnek el hozzánk és erősen gondolkodnak azon, hogy megöleljenek-e. Úgy érzem, hogy nem csak a szabadságomat, az érzelmeket is kilopják a mindennapjaimból. Nem hív fel egy régi barátom, mert azt mondja, vele nem történik semmi, ki sem mozdul a házából, a gyerekei vásárolnak neki... Én hívom ugyan, de egyre ritkábban, mert nem tudok semmi biztatót mondani, a hangján pedig egyre jobban érzem a depresszió jeleit.

Egy kicsit struccként élem a napjaimat, mert nem akarom a csapból is folyó COVID krónikát hallgatni, helyette olvasok, zenét hallgatok, vidám filmeket nézek, és amikor csak lehet, az unokámmal vagyok. Vele nem kell pozitív tesztekről, fertőtlenítésről, kijárási tilalomról, riasztó statisztikákról beszélgetni, maszk nélkül piszézhetünk, puszilgathatom ahol csak érem és angyali kacagó hangja, csillogó szeme, minden negatív dolgot átír vagy töröl a gondolataimból. Régi családi fotók, utazásaink alkalmával készített felvételek segítenek megtartani a hitem, hogy vár még rám, ránk rengeteg élmény, együtt töltött sok szép nap, utazás.

Várom a karácsonyi ünnepet, elképzeltem már az ünnepi asztalt is, ahogy körbe üljük és úgy, mint rég, zajosak a gyerekek, egymás szavába vágnak, érdemi beszélgetés nem folyik, de mosoly van mindenki arcán. Nem szegnénk meg a 10 fős engedményt sem, esetleg egy fővel, de az gondolom, belefér.

Kívánok mosolygós, félelem nélküli, családi körben eltöltött, békés karácsonyi ünnepet és hittel, akarattal, sok utazással teli 2021-es esztendőt! Ehhez pedig sok pozitív gondolatot és jó egészséget mindenkinek!

Emlékek

Talán csak a gondolat lehet színesebb az emlékeknél...

Változatosak, tarkák, néha átváltoznak, aszerint, hogy hány év telt el a történtek óta, de függhet attól is a tartalom, hogy ki emlékezik, vagy épp kinek mondja el, esetleg milyen érzelmi állapotban van az emlékező, de módosíthat az elmesélt élményeken az is, ha figyelembe kell venni a hallgatóság aktuális érzelmi állapotát.

Lehet szürkébben vagy éppen sokkal színesebben elmondani egy megtörtént eseményt, kihagyni részeket, máskor pedig hozzátéve elképzelt dolgokat. Finoman, éppen csak egy kicsit módosítva a tényeket. De ettől természetesen már más lesz.

Érdekes az is, amikor ketten kétféleképpen élik meg ugyanazt a történetet és így az emlékük is eltérő lesz. Ilyenkor fordulhat elő, hogy vita kerekedik a megélt dolgok felemlegetésekor.

Sokszor nehéz elfogadni, ha rajtunk kívül másnak is van, ugyan arról a dologról, de teljesen másként felidézhető gondolata, emléke.

De van jó tulajdonsága is az emlékeknek, például segíthetnek döntések meghozatalában, mert visszagondolva régi elhatározásokra, egy bizonyos idő elteltével, már láthatóvá válhat, hogy helytelen volt a választásunk vagy épp helyes irányban haladtunk az akkori elhatározásunkkal.

Nem elhanyagolható, jó dolog, a régen átélt, kellemes emlékek felidézése sem. Könnyen kerülhetünk ezzel egy nyugodt, boldog érzelmi állapotba. (Persze az elvesztett szeretteinkre való emlékezés csak egy bizonyos idő elteltével lesz ilyen.)

Érdekes, hogy még az emlékekkel kapcsolatban is szükség van az elfogadásra. Igen, el kell fogadni, ha a másik fél eltérően látja a régebben történteket, esetleg kiigazítás nélkül kellene hagyni az ő változatát és inkább mosolyogva elgondolkodni azon, vajon mi minden játszhatott szerepet abban, hogy másként élte meg mindazt, amit valaha együtt tapasztaltunk meg.

Szükség van az emlékekre. Formálnak, néha át is alakítanak minket. De remélem jobbá is teszik az emlékezőket.

Azt kívánom most az ünnepek előtt, hogy legyen mindenkinek a fenyőfa alatt jó emléke, ha most nem is tudjuk gyarapítani a közös, szép emlékeket, idézzük fel a régebbi vidám, boldog együtt töltött időket. Lesz még mód és lehetőség szabadon együtt emlékezni, örömteli, új emlékeket teremteni.

Boldog Karácsonyt Mindenkinek!